A megtérésem egy hosszabb folyamat volt, ami azzal kezdődött, hogy egy barátnőm Istenhez fordult. Nagyon közel állt hozzám az a lány, jól ismertem, tehàt a vàltozàst is jól làttam rajta, amikor a megtérését követõen elõször talàlkoztunk. Szerettünk különféle érdekes, rejtélyes kérdésekkel foglalkozni, és természetesen szóba került Isten is. Arról zajlott a vita pusztàn, hogy létezik- e vagy nem, illetve emlékszem, azt mondtam: “Valamilyen felsőbb hatalomnak lennie kell”, de nem volt elõttem egyértelmű, hogy ez a Biblia Istene. Én szívesen hozakodtam elő a budhizmussal, és temérdek kérdést tettem fel a kereszténységről. Úgy emlékszem vissza, Isten adott bölcsességet a baràtnőmnek, és egy idő utàn màr hittem Isten létezésében, de nem közeledtem hozzà igazàn. Illetve nem tudatosan. Mindig volt bennem egyfajta keresés, szerettem volna tudni, hogyan is kell élni az életet, mi az élet értelme. Buzgón kerestem a vàlaszt, és nem tudtam akkor, hogy Istent keresem. 

A következő lépcsőfoka a megtérésemnek egy hívő tàbor volt, ahovà egy màsik keresztény baràtnőm hívott. Élveztem ott lenni, a testvérek szívbéli vidàmsàga ragadott meg leginkàbb. Ott màr éreztem az Atya vonzàsàt. 

Azon a héten olvastam egy gondolatot, ami nagyon megfogott. Eszerint amiképpen egy hasznàlati tàrgynak a tervezője az, aki tudja, mi az eszköz célja, hogyan kell használni, tisztítani, ugyanúgy Isten, a mi alkotónk az egyetlen, aki tudja, mi a terve az életünkkel. A Biblia pedig nem csupán azt szolgàlja, hogy erkölcsösek legyünk, hanem mondhatni hasznàlati útmutató az emberhez, s az élethez. 

Ekkorra màr nem csupàn azt tudtam, hogy Isten létezik, de azt is làttam, hogy érdemes és szükséges Őt vàlasztani. 

Egy vilàgi zenét hallgattam, ami egy helyen úgy szól: Ne félj attól, amit a szíved mélyén gondolsz. Ràjöttem, hogy valójàban én szeretném Istent vàlasztani. Viszont voltak bűneim, amikhez ragaszkodtam. És tudtam, hogy ha ezeket nem engedem el, akkor nem tudok Isten mellett dönteni. Feltettem a kérdést, hogy miért ragaszkodok ezekhez? Nos, ezek nélkül üresnek érzem magam. Aztàn jött az örömteljes megoldàs: Ha Istennel jàrok, nem lesz màr szükség ilyenekre, hiszen Õ tölti be az űrt. Képletesen: Egy szakadék szélén kapaszkodik a bűneiben élő ember. Az egyik kezével a sziklàkat fogja, a màsikban bőrönd, telve a kedves bűneivel. Isten keze felé nyúl, de csak úgy tudja azt megragadni, ha engedi a bőröndöt a mélybe zuhanni. 

Aki meg akarja tartani az Ő életét, elveszti azt.

Így született meg bennem a döntés. Utàna imàdkoztam, és életemben elõször éreztem Isten jelenlétét az imàdsàgban. 

Hamarosan egy baràtnőmnek is elmondtam ezt, illetve azt is, hogy szeretnék gyülekezetbe jàrni. A következő vasàrnap màr ott voltam a hívők között. 

Sokàig nem tudtam, hogy Isten megbocsàtott-e nekem. Erre a vàlaszt a Jelenések könyvének 1. része adta. Ott van egy leíràs arról, ahogyan János apostol a mennyben làtja az Úr Jézust. Ahogy olvastam, làttam az Úr dicsőségét magam előtt, és hódoltam. S épp Jànos is ezt írja: 

,,Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott, ő rám tette jobbját, és így szólt: Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó és az élő.”

Így szólt Isten a szívembe, hogy amiért én is hódolok előtte, úgy az a ,,Ne félj!” màr nekem is szól. Nem kell tartanom az Ő haragjàtól. Bátorított, hogy elfogadott.

A bemerítésemet jóval később döntöttem el. A ,, Halld testvérem, készen vagy-e” c. éneket hallgattam, ami arról szól, hogy készen àllunk- e az Úrral való talàlkozàsra. 

,,Megvàltódnak érkeztére elkészítetted magad, megtudtàk- e tőled mások is, hogy nincs messze Urad? … Legyen fényesebb a ruhàm, ha elébe kerülök…” 

Természetesen nem a bemerítésre buzdítanak e sorok, de a bemerítés két fõbb eleme, a fehér ruha és a bizonysàgtétel eszembe jutott róla. Azt tudtam, hogy egyszer majd szeretnék bemerítkezni. És igaza van az énekírónak, az Úr visszajöhet, én pedig szeretnék Neki szolgàlni, Istennek tetszeni: nem halogattam tehát tovább. 2021. októberében a bemerítkezéssel megerősítettem elköteleződésemet.

VISSZA A FŐOLDALRA