30 éves jubileumi visszaemlékezés. Egy ébredés margójára.

Egy résztvevő beszámolója a csendesnapról.

„Te, a te apukád ilyen öreg?”
A TESZ 2017. évi őszi csendesnapjáról Fodor Péter testvér mesélt nekünk (egyeseknek közülünk ő mesélt újra) egy kedves kis történetet, amit ő is úgy hallott, mégpedig 2007. őszén, Kiskőrösön, Tisza Attila testvértől.
Attila kisfiát és annak barátját kísérte haza az iskolából, olyan módon, hogy elöl sétált a járdán, míg a gyerekek beszélgetésbe merülve követték. (Így végül ők kísérték az Édesapát, és nem fordítva…)
– Te, a te apukád ilyen öreg? – figyelt föl egyszer csak a fiának feltett kérdésre.
– Á, dehogy! Nem öreg ő, csak kopasz! – védte meg Attilát gyermeke, tíz éves szíve és elméje minden szeretetével és értelmével.
Nem öreg ő, csak kopasz… Ahogy többen, akiket majd’ húsz évvel ezelőtt megismertem, mára szintén meggyérült hajú, vagy deres halántékú, meglett férfiakká értek. És mégis, Krisztus szeretetének tüze ugyanúgy lobogott, mint kezdetben, és ez a meleg töltötte be a
termet, nem csupán a művelődési ház kiváló fűtését érezhettük…
Számos megható és felemelő pillanatot éltünk át együtt. Az én torkom is elszorult például, amikor Kocsis László testvér elcsukló hangon beszélt az első táborról, amelyen fél év Isten nélkül járás után részt vett, s amelyen olyan egyszerű és ellenállhatatlan módon tapasztalta meg Isten hűségét a testvéreken keresztül.
Ez azért is volt számomra legalábbis jelentős dolog, mert olyan szép ellentétben állt egy ténnyel, ami megmaradt bennem Frank Sándor testvér legutóbbi cikkéből. Nevezetesen azzal, hogy ők, a Sajó-völgyi ébredés legfrissebbjei, az elsőként felserkentek egy olyan
korban kezdtek szolgálni, amikor bizonyságaink megosztása még szinte ismeretlen gyakorlat volt, és az „egyszerű hívők”, a gyülekezeti tagok szolgálata legfeljebb egy-egy ének vagy szavalat lehetett, az élő bizonyságtétel nem volt szokás.
Érdekesnek és építőnek találtam a szolgák és szolgálók sokféleségét. A matematika, informatika világából érkezők most is szigorúan szakaszoltak, dátumoztak, analizáltak, rendszereket állítottak és diagramokat rajzoltak fel. A humán területről érkezettek pedig most is mélyen átélt és átérzett emberi igazságokat szóltak, és mindez kiegészítette egymást, és arról beszélt nekem, hogy Isten Szent Szelleme hogyan képes meghagyni és használni az övéi egyéniségét, ugyanakkor mégis eltörölni minden különbséget, és egységet teremteni.
Jó volt, ahogy Isten mindent egybeszerkesztett, főként, hogy a felekezetköziség, a felekezeti különbségek kérdése is érintett téma volt.
Örültem továbbá Fodor Péter és Guba István testvérek meghívásának és a pányoki táborhelyen, valamint a táborokban végzett munkájuk elismerésének. Különösen jó ötlet volt a személyes üzeneteket megfogalmazó oklevelek átadása.
Mindez mégis úgy vált teljessé, hogy Kovács István testvér megköszönte Molnár István és felesége áldozatos munkáját is. „Ők azok, akik nélkül éveken át elképzelhetetlen volt minden építőtábor” – hangzott el, és Móni ezt akaratán kívül is nagyszerűen bizonyította.
Pár szó kíséretében dokumentumokat és fotókat vetített szinte az első imacsoportok megalakulásától a legutolsó táborokig, és sok kép a Testvéri Szövetség életében kiemelt szerepet betöltő táborhely folyamatos alakulását, növekedését mutatta be.
Ezek a képek pedig arról is tanúskodtak, hogy Molnár Istvánné testvérnő szinte egyik kezében betonkefnivel, a másikban fényképezőgéppel jelen volt ezekben a táborokban…
Jó volt együtt lenni, jó volt együtt enni – köszönet az ételért, italokért, süteményekért –, és jó volt hazafelé az elhangzottakról beszélgetni. Meg arról, ki volt ott, és ki nem, kinek örültünk, és kit hiányoltunk, de sebaj, talán majd legközelebb…!
Legközelebb talán velük is találkozunk.

            (A szerző engedélyével)