Nem hívő családban nevelkedvén nem sokat hallottam Istenről gyermekkoromban. Nem tagadtam, de nem is hittem Őt.

   Mindig kerestem valamit vagy valakit, aki utat mutatott volna. Az Úr ezt látta és elküldte hozzám egy gyemekét, aminek van egy története:
Debrecenbe járok tanulni, így 2017 februárjában többször is összetalálkoztam egy testvérrel a buszon akivel látásból ismertük egymást, és köszönőviszonyban voltunk. Bejelöltem facebookon mint ismerőst. Mikor visszajelölt, láttam, hogy írt ki egy posztot, amiben egy nemzetközi könyvcseréről volt szó, ez megtetszett, és gondoltam én is részt veszek benne. Megkaptam az üzenetet, hogy mi is lenne a teendőm, pár napra rá pedig elkezdtünk beszélgetni. Egy idő után rákérdeztem miért nem olvas olyan könyveket amik ma olyan populárisak (pl. fantasy, romantikus, akció, stb.). Ő úgy válaszolt, hogy: „Istennek az a terve velem, hogy minél tisztábbá formáljon … Ezek lehet érdekelnének, de nem lennének rám jó hatással.” Számomra ez először nagyon érdekesen hangzott, sosem beszélgettem őelőtte senkivel sem erről. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet és sokat kérdezgettem. Volt, amikor azt írta a testvér, hogy: „Szerinted véletlen az, hogy mi ketten, akik soha egy szót nem beszéltünk egymással, akik egyáltalán nem tudunk egymásról semmit, egymással beszélünk??”
Ez a mondat ténylegesen elgondolkodtatott. A következő pedig: „Tudod, Ő embereken keresztül is megmutathatja neked, merre kell menned, akár most pl rajtam keresztül is.”
Ez pedig csak olaj volt a tűzre.
E hosszú beszélgetésben felajánlotta, hogy ha van kedvem, menjek el vasárnap délután a gyülekezetükbe. Kicsit gondolkodva rajta, bizonytalanul, de igent mondtam.

   Aznap este Isten rám terhelte, hogy én is bűnös vagyok, noha mindig próbáltam jól viselkedni, és “rendes” gyerek lenni. De nekem is voltak bűneim, ahogy minden embernek. Tudtam, hogy az életem nincs a helyén, rendbe akartam rakni. Ez egyedül nem sikerült volna sose. Tudtam mit kell tennem de a bizalomhiányom miatt nehezen hittem el, hogy az Úr Jézus megbocsát nekem. Ezt nehezen leküzdve, sírva borultam le és bántam meg a bűneimet Istennek, kiöntöttem Neki a szívemet őszintén, hittel. Befejezve olyan nagy boldogság és öröm töltött el, mint még soha, akkor voltam a legboldogabb! Ezt az örömöt megőrizve éltem túl a hetet, és mentem el a gyülekezetbe. Már az első alkalommal éreztem, hogy nekem itt a helyem.

  Telt az idő, egyre többet jártam az alkalmakra, amiket roppantul élveztem! A barátkozók óráján többször is felvetődött az a kérdés, hogy ki fog ezen a nyáron bemerítkezni. Akkor biztos voltam abban, hogy én nem most fogok. Érdekelt, hogy Isten hogy lát engem, többször kérdeztem Tőle, hogy újjászült-e már. Mindig betöltött az igen érzése, de ebben nem bíztam. Majd kaptam két igét is ami erre válasz volt: „Mert tudjátok, milyen parancsolatokat adtunk néktek az Úr Jézus által. Mert ez az Isten akarata, a ti szentté lételetek…” (1Thessalonika 4,2-3). „Veled van Istened, az Úr, ő erős, és megsegít. Repesve örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked” (Zofóniás 3,17).

Későbbiekben azon gondolkodtam, hogy ennek a pontos dátuma mikor lehetett. Végül Isten arra vezetett rá, hogy a megtérésemet egyből az újjászületésem követte. Ezt akkor még nem tudtam volna elmondani, hiszen nem értettem mi is ez pontosan.

   Tudtam, hogy a bemerítkezés következik, de úgy gondoltam, hogy én még nagyon új vagyok, és alig van ismeretem, tudásom, így még alkalmatlan vagyok. Erre fogva jelentettem ki magamnak, hogy még nem kell bemerítkeznem. Az utolsó barátkozók órája előtti alkalmon azt mondták, hogy következőleg csak azok jöjjenek, akik be szeretnének ezen a nyáron merítkezni. Majd a következő napokban megszólított az Úr, ezt mondva: „Nem az a fontos, hogy kinek mekkora a tudása, vagy milyen nagy Bibliaismerettel rendelkezik. Hanem az, hogy mennyire ég a csontjaiban az Úr tüze.”
Megértettem, hogy nem foghatom a tudatlanságomra. Így már nem volt olyan dolog ami visszatarhatott volna. Tudtam, mi a teendőm, be kell merítkeznem. Ez kedves az Úr előtt, így efelől már nem volt kérdés bennem. Ezáltal elmentem a következő alkalomra. A többiek számítottak erre, ami eléggé meglepett! Nem gondoltam, hogy ennyire meglátszik rajtam az Úr munkája, méghozzá ennyi idő (néhány hónap) alatt.

  Júniusban, a pányoki építőtáborban apró bizonytalanság töltött el, hogy mit fogok mondani a bemerítkezésen. Az Úr egy releváns igével oszlatta el a bizonytalanságom és pecsételte el életemet. Ez végül a bemerítkezési igémmé is vált: „…Légy bátor és erős, és kezdj hozzá, semmit ne félj és ne rettegj, mert az Úr Isten, az én Istenem veled lészen, téged el nem hagy, tőled el sem távozik…” (1Krónika 28,20).
Magától értetődő volt, hogy ez az Ő akarata, ez a feladatom, a következő lépés felé. Hiszen az Úr Jézus mondta:  „… így illik nekünk minden igazságot betöltenünk” (Máté 3,15b).

  Ezért 2017. augusztus 20-án, napra pontosan 6 hónappal megtérésem után bemerítkeztem, ezzel is engedelmeskedvén az Úrnak.

   Voltak akik nem örültek a bemerítkezésemnek, úgy gondolták, hogy Isten csak elvesz tőlem. De csak egyetlen dolgot vett el az életemből: a bűnt. Sok próba ért ezáltal, amin ha el is buktam, Ő segített felállni.

   Hálás vagyok Istennek mindezért, tudom, hogy feladatom van. Az elhívása az új élet kezdetét jelentette. Így megismerhettem az áldozatát értem is a Golgotán, az örök élet fényében. Mert, ha az Úr nem küldi el értem egy gyermekét, ezáltal nem kezd el vezetni az ő országa felé, így ebbe gyülekezetbe, és ennek lehetőségét meg nem ragadom, valószínű, világi életet élnék, a választási lehetőség tudta nélkül, a széles úton. Tudom, hogy Istennek terve van velem ott ahol vagyok. Élen az Ő akarata követésével próbálok élni.

Vissza a Főoldalra