Egy hatéves kislány bűntudatra ébredése, bűnvallása és gyermeki döntése érlelődött immár felnőtt hitvalló bizonyságtétellé, amikor Frank Ráhel fehér ruhában állt a gyülekezet előtt. Isten titkos munkája “mint a bánya mélyében” – fogalmaz az énekíró is – lett ezáltal nyilvánvalóvá mindannyiunk örömére. És Aki elkezdte bennünk a jó munkát, véghez is viszi a Krisztus napjára! Áldott legyen az Ő neve!

FÉNYKÉPEK A BEMERÍTÉSI ÜNNEPSÉGRŐL

Ráhel bizonyságtétele:

Isten kegyelméből hívő családba születtem, így már egész kicsi koromban megtanultam, hogy mi a bűn, és hogy hogyan tehetek különbséget jó és rossz között. Hamar rájöttem, hogy bűnös vagyok, és hogy Jézus Krisztusra kegyelmére van szükségem ahhoz, hogy üdvözülhessek. Kisgyerekként is gyakran vádolt a lelkiismeretem, amikor valami rosszat tettem, és nagyon féltem, mert tudtam, hogy ha meghalnék, akkor a pokolra kerülnék. 5-6 hat éves lehettem, amikor egy este, a családi áhítat után annyira rámtört ez a halálfélelem, hogy nem tudtam aludni. Kimentem a szüleimhez a nappaliba, és azt vettem észre, hogy 3-4 testvérem engem beelőzve körülülte apukámat, és hallgatta őt, amint egy példàzatot mond el. A történet egy kis magról szólt, amely minden ember szívébe el lett ültetve, így a miénkbe is, de ha nem vigyázunk rá, akkor el fog rothadni, mert lelkünk ellensége, az ördög nem hagyja majd, hogy szép, egészséges gyümölcsöket teremjen. Ha azonban rábízzuk Jézusra a kis kert gondozását, akkor a növény szép, kívánatos gyümölcsöket érlel majd. Látva, hogy ez a kis mag, ez a növény az életemet jelképezi, tudtam, hogy annak Isten kezében van a helye. Együtt imádkoztunk hát a szüleimmel. Kértem Istent, hogy vegye el a bűneimet, és hogy költözzön a szívembe. Hiszem, hogy Ő ezt az imádságot meghallgatta. Ahogy cseperedtem föl, folyamatosan szembesülnöm kellett azzal, hogy a testvéreim és a szüleim élete mennyire más, mint az enyém, hiszen az övéké Krisztusra mutat. Én háborgok, és nem tudok jó lenni, még akkor sem, ha szeretnék, nekik viszont békességük van, és személyes kapcsolatuk az Úr Jézussal. Én is vágytam erre, így hát elkezdtem bibliát olvasni és imádkozni. Viszont amikor nem éltem át semmilyen felszabadulást, vagy élményt, amit vártam, akkor csalódnom kellett. Kudarcként éltem meg az Istenkeresést, és az évek során lekottáztam magamnak, hogy hiába próbálkozom, valószínűleg nem vagyok elég jó ahhoz, hogy hívő lehessek. Idővel az is megkérdőjeleződött bennem, van-e egyáltalán új életem. Azelőtt ez sosem volt bennem kérdés, egyszerűen elhittem, hogy Isten gyermeke vagyok, és örök életem van azáltal, hogy az Úr Jézus az én bűneimet is elhordozta a kereszten. Ma már tudom, hogy ezt a bizonytalanságot az ördög ültette belém. Egyik évben a nyári táborokba készülve az a kérdés zakatolt bennem, hogy akkor most van-e új életem vagy nincs? Isten anélkül is válaszolt nekem, hogy kérdeztem volna. Látta a szívemet, és a hét során 3-4 alkalommal is ugyanazt az igét hozta elém – hol egy igekártyán, hol igehirdetésen keresztül – amely így szól: ,,Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok és az Isten Szelleme lakozik bennetek?” (1 Kor 3,16) Tudtam, hogy ez Isten üzenete számomra. Üdvbizonyosságot kaptam. A Bibliában az áll: ,,Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatjára… Szerettem volna ebben engedelmeskedni Istennek, de voltak bennem olyan aggályok, amik eltántorítottak ettől. Egyrészt tudtam, hogy egy hívőnek, aki a világosságban jár, annak – bizonyos fokig – nyitott könyv az élete, amivel együtt jár az is, hogy számonkérhető. Ez nagyon elbátortalanított. Másrészt kicsit tartottam a család reakciójától is, a testvéreim esetleges piszkálódásától, lesajnálásától, mert tudtam, hogy ők ismernek a legközelebbről, és nem feltétlenül vagyok jó bizonyság. Bár sosem gondoltam, hogy a bemerítkezéshez fel kell mutatni bármiféle teljesítményt, “csupán” a hitünk vallomására merítenek be, nekem mégis akadályt jelentett az, hogy nem éreztem magam erős, meggyökerezett hívőnek. Isten mégis fokozatosan megtörte az ellenállásomat. Hónapokon át ostromolt a bemerítkezés gondolatával, hiába próbáltam azt elhessegetni. Mindenféle helyzetben, testvérek által, bizonyságtételekben, személyes beszélgetések alkalmával elém hozta és bátorított. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy fiatal ráébresztett arra, hogy ezek csak kifogások. Nem az ellenérveimet kellene felsorakoztatnom, hanem egyszerűen csak hittel engedelmeskednem kellene Istennek. Ha eldőlt bennem, hogy az Urat akarom követni, akkor bárki bármit mond, én Neki engedelmeskedem. A bemerítkezésem az egyik első engedelmes lépés volt az életemben, amelyet szeretném, ha sok hasonló követne.