HALLOTT, DE MEG NEM ÉRTETT SZÖVEG

Egyetemistaként az ember nagyon sokszor kerül vizsgahelyzetbe. Akár hozzá is lehetne szokni, de valahogy mindegyik más, mint a többi. Mindegyik rejteget magában meglepetéseket – még akkor is, ha lelkiismeretesen tanulunk rá, nem beszélve azokról az alkalmakról, amikor híjját érezzük a felkészülésünknek. A vizsga előtti napok, órák egyre kétségbe ejtőbbek, személy szerint én mindig egyre intenzívebben éreztem, hogy milyen keveset tudok és még mennyi mindent tanulhatnék. Sokszor éreztem úgy, hogy még egy hét kellene, és akkor tudnék mindent. Szorultabb helyzetekben megelégedtem volna egy nappal is, hogy a rendszerező összefoglalásban összeálljon a kép. Viszont, amikor nyelvvizsga előtt voltam, az időmértékegységében nem kifejezhető volt az a szükséglet, amit hiányoltam magamból. Az első sikertelen próbálkozás után megpróbáltam másképp tanulni, koncentráltabban gyakorolni és készülni. Mégis azt éreztem és tapasztaltam, hogy a hallott szövegértés nekem nem megy. Ahogy elindult a magnófelvétel azonnal káosz keletkezett benne és úgy éreztem minden megfagyott, tudásnak se híre se hamva. A nyelvvizsga többi részfeladatát sikerült kigyakorolnom, rengeteg levélírás és olvasott szövegértés ment át a kezemen, de ez az egy feladatrész olyan nehezen érte el a részfeladatonkénti minimális százalékot. Sokszor imádkoztam én is és lelki testvéreim is ezért a vizsgáért – nekem is a diplomám átvétele múlt rajta, ahogy sokaknak, – de utólag visszagondolva részemről inkább csak rutin kérések voltak az Úr Jézushoz, mert a hit hiányzott az imádságomból.

A vizsga napján sok izgalommal és görccsel indultam el a T112-es előadóterembe, úgy éreztem, hogy a helyzetet még tovább rontja, hogy délután 2 órakor kezdődött a vizsga. Nagyon szép őszi nap volt. Leültem egy padra egyedül, mert nem akartam, hogy a csoporttársaim izgalma tovább fokozzák a sajátomat. Csak ültem és próbáltam lecsendesedni, megnyugodni, hisz ismertem az Úr szavait: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek…, Ne aggodalmaskodjatok…” Ekkor elővettem a Bibliámat és el kezdtem olvasni a Máté evangéliumának 6. részét, úgy rémlett, hogy itt vannak megírva ezek a sorok. Meg is találtam és tovább olvastam, egészen a 13. részig, ahol az utolsó igeversnél ledöbbenten megakadt a szemem. „Nem is tett ott sok csodát, az ő hitetlenségük miatt” (Mát 13,58). A gondolataim el kezdtek cikázni, mint aki egy égető problémára keresi a megoldást. Azt tudom, hogy a hallott szöveg megértéséhez csodára van szükségem, azt is tudtam, hogy Isten előtt semmi sem lehetetlen, és azt is tudtam, hogy Jézus Krisztus szava igaz ma is. Amit akkor, amikor itt a földön járt meg tudott tenni, arra ma is képes. Előtte nincs akadály, de ezt el kell hinnem, mert akik annak idején nem hittek Benne, azok nem tapasztalhatták meg ezeket a csodákat. Hit fakadt a szívemben, amely feltétel nélkül Bízott az Úr Jézus Krisztusban. Tudom, hogy hatalmában van csodát cselekedni, akár úgy, hogy megértem a hallott szöveget, akár úgy, hogy jól tippelem meg a válaszokat. Azzal is tisztában voltam, hogyha nem tenné meg, ha nem sikerülne a vizsga, azzal is célja lenne az életemben. Öröm volt a szívemben a vele való közösségért, a hit ajándékáért és a bizalomért, hogy bárhogy is lesz, az a javamat munkálja.

Békességgel mentem be a terembe, felettébb boldognak éreztem magam, mert a világ legokosabb, legbölcsebb Istene kísérte lépteimet, nem pedig holmi kabalacuccok, talizmánok. Mindegy volt, hogy hova ültetnek, ki ül mellettem, körülöttem. Megkaptuk a feladatlapokat. Elolvastam és szinte szó szerint mindent értettem. (Nem láttam magamat, de biztos vigyorogtam és ragyogott a szemem) Pár perc csend és megszólalt a magnó. A szöveg csak ment és ment, egyre zajosabban és hadarósabban, de a feladatlapon nem történt semmi. Teltek a percek és még mindig nem értettem, hogy akkor most mit kell csinálnom, mi is a válasz. Azt láttam, hogy karikázni és ikszelni kell, de a feladatlapot köszönő viszonyba se tudtam hozni a hallott szöveggel. Aztán csend lett. Meredten néztem magam elé és csak az igevers csengett bennem. „Nem is tett ott sok csodát, az ő hitetlenségük miatt.” – Uram, én nem vagyok hitetlen, én hiszek Benned és hiszek Neked. Felbátorodtam és újból imádkoztam. Úr Jézus én nem tudom lefordítani ezt a hallott szöveget, de te tudod, hogy mi a válasz. Diktáld te a megoldásokat! Másodszor is meghallgattam a szöveget, talán két helyen úgy gondoltam, hogy tudom mi a válasz. Aztán az utolsó két perc következett, a válaszok pontosításához. Ekkor, mindegyik kérdésnél imádkoztam, az Ő nevét hívtam segítségül és karikáztam, ikszeltem, sorszámokat írtam… átolvastam, az egész fölött újból imádkoztam, majd békességgel becsuktam a füzetet és átadtam a feladatlapot.

Másfél hónap telt el, amíg megkaptuk az eredményeket. Nyilván érdekelt a végeredmény, de sokkal inkább az, hogy hány pontom lett a magnós feladatnál. Az Úr megdicsőítette magát. Három ponttal többet kaptam, mint amennyi szükséges lett volna a részfeladat a minimális teljesítéséhez. Csodát tett és hűségét újból bebizonyította hűtlen, kételkedő gyermekével  szemben.

 

Áldott legyen az ÚR neve!