Velünk vagy ellenünk

VELÜNK VAGY ELLENÜNK? (Frank Róbert)

A kérdésnek általában pártpolitizálásban van aktualitása. A civil életben azonban egy jóérzésű ember, kiváltképpen még ha hívő is ráadásul, nem szívesen bocsátkozik olyan jellegű társalgásba, amelyik ezt a kérdést hivatott megválaszolni. Tapasztalatom szerint ha már ilyen jellegű téma kerül napirendre a hívők gyülekezetében, sajnos az esetek nagytöbbségében széthúzásról, pártoskodásról lehet beszélni. Ezért óvja szükségszerűen az apostol a korintusbelieket a pártoskodástól (IKor. 1:10-13). A Bibliában három evangélium írója is megörökíti az Úr Jézus erre vonatkozó kijelentéseit.
Máténál például úgy olvashatjuk, hogy Aki velem nincsen, ellenem van; és aki velem nem gyűjt, tékozol. (Mt. 12:30). Itt az Úr Jézus az Őt kritizáló farizeusokra utal, akik megkérdőjelezték a szolgálatának (ördögűzés) az eredetét. Szavai arra engednek következtetni, hogy aki nem foglal nyilvánosan állást Őmellette, vagyis passzív marad, az sem semleges, hanem a passzivitásával immár a szembefordulást választotta. (Korántsem lehet azonban azt állítani, hogy az Őt kritizálók passzívak lettek volna, hiszen nagyon is hangot adtak véleményüknek.)
Márknál és Lukácsnál más irányból van megközelítve a kérdés, amikor így szól az Úr: Mert aki nincs ellenünk, mellettünk van. (Mk. 9:40). Ebben az esetben a tanítványok keveredtek konfliktusba egy számukra ismeretlen ördögűzővel, aki az Úr Jézus nevében működött, viszont nem tartozott az Ő szűk tanítványi köréhez. Ebből a mondatból úgy tűnik, hogy aki nincs nyiltan az Úr Jézus ellen, vagyis nem nyilvánul meg ellenségesen feléje, a melléállását fejezi ki.
Ha jobban megfigyeljük a két történet közötti hasonlóságokat, világossá válik, hogy az Úr Jézus vélemény nyílvánításának alapja: hogyan viszonyul az ember az Ő szabadító munkájához, és azokhoz akiken keresztül Ő működik. Ha elutasító, szkeptikus, mindent megkérdőjelező, akkor ezzel saját magát sorolja be az ember az ellenség táborába. Ha viszont nyitott, elfogadó, a jót feltételező (lásd:ismeretlen ördögűző), ezáltal automatikusan a jó oldalon lesz számontartva. Tulajdonképpen mi magunk döntünk arról, hogy hová tartozzunk, azáltal hogy milyen a viszonyulásunk az Ő munkájához.
Szeretném aláhúzni, hogy mindkét történet a hívőket példázza. A farizeusi lelkület is Istenre hivatkozik, Jézus nevében beszél, kívülről úgy látszik mintha(Mt. 23:23-35), ám nincs mögötte isteni tartalom (IITim. 3:5).
Nem vállalkozom arra, hogy minősítsem a ma használatos különféle missziós módszereket, de talán mindegyik-re egyaránt jellemző, hogy azokat Istenre, ill. az Úr Jézus-ra hivatkozva használják ma is. Sok esetben ezeknek az eltérő használata osztja meg a hívő közösségeket.
Hamar elnehezül a szívünk, ha egy-egy testvért nem tu-dunk megnyerni az általunk oly fontosnak gondolt ügyeknek, amelyeket pedig az Úr bízott ránk. Olykor sok testvér – bár biblikus keretek között – buzgólkodik körülöttünk az Isten országáért, az Ő népéért, az elveszettek megmentéséért, mégsem a mi elképzeléseink szerint. Mások jóhiszeműen, talán szellemi éretlenségükből adódóan csapódnak olyan – lehet hogy látványos, mégis céltévesztett – missziókhoz, amelyeknek a Isten igéje alapján nincs létjogosultságuk. A velük való kapcsolatunkat mégsem a ki-rekesztés,az előítélet, hanem a testvéri szeretet kell hogy jellemezze.
Tbb esetben okozott kellemes meglepetést, amikor egyik-másik testvérem felől visszahallottam, hogyan vélekedett rólam, és a rám bízott szolgálatokról a távollétemben. Pedig én addig azt gondoltam, hogy mivel nincs közöttünk szolgálóközösség, és sok területen más a látása mint nekem, ellenségesen viszonyul hozzám. Azzal tett bizonyságot a rólam alkotott véleményéről, ahogyan a távollétemben beszélt az Istennek bennem, és általam végzett munkájáról. Azt gondolom, általában az ilyen alkalmakkor adjuk leginkább bizonyságát a bennünk lévő elfogadásnak, vagy elutasításnak.
Az Úr Jézus nem véletlenül használ többesszámot a Márknál, ill. Lukácsnál leírt történetben. Ezzel fejezi ki, hogy Ő teljesen azonosul az övéivel (Zak. 2:8b). Ezért is különösen nagy a felelősségünk testvéri kapcsolataink megélésében. Milyen szenvedélyesen imádkozott a mi Urunk az Atyához a hívők egységéért! hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, (Ján. 17:23).
Ne engedjük testvéreim, hogy érvényre jusson közöttünk az ősellenség Oszd meg és uralkodj! stratégiája! Jellemezze hívő közösségeinket a krisztusi egységben rejlő erő, mert az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. (IJán. 5:4b).

Frank Róbert Berettyóújfalu

Vissza