Nem hívő családban nőttem fel, nem jártam templomba, hittan órákra és megkeresztelve sem voltam. Szüleim nem voltak mellette Isten létének, de ellene sem. Emiatt soha nem tudtam és nem is hívtam ateistának magam, mikor a vallásról, hitről volt szó. Így mentem 14 évesen egy egyházi gimibe, ahol először voltam istentiszteleten, hittanórán. Nagyon idegen volt először, de pont ez keltette fel az érdeklődésemet, mert semmit nem tudtam Istenről. Nyitott szívvel hallgattam és vizsgáltam, gondolkodtam azokon amiket hallottam. Viszont soha nem beszéltek bűnösségről, kárhozatról, az Úr Jézusról, konkrétan a lényegről. De tetszett az egész, éreztem benne valami tisztaságot, ami teljesen elütközött a világi gondolkodástól, és azt gondoltam, sokkal nagyobb dologról van szó, mint aminek látszik. De nem bontakozhatott ki, mivel nem volt kivel beszélgetnem ezekről, és természetesen nem volt népszerű hinni. A körülmények folytán depressziós lettem. Sötét időszak volt, minden ami rossz volt bennem az előtérbe került, és minden ami jó pedig háttérbe. Magányosnak éreztem magam, bár nem voltam egyedül. Meg akartam felelni az embereknek, így nem tudtam azt adni, aki valójában voltam, kivéve otthon, ahol már nem tudtam magamban tartani. És fájt, hogy azokkal viselkedek rosszul, akik fontosak, a családommal. Közben az járt a fejemben, hogy Isten miért nem segít rajtam? Egyre inkább rám terhelődött, hogy nekem kellene változnom, lépést tennem. De akárhogy próbáltam a saját értelmemmel tenni bármit, ugyanabban az állapotban voltam. Aztán sulit váltottunk, és nyáron ismét elkezdtem keresni Istent, úgy éreztem, hogy teljesen elszakadtam tőle és ez nagyon fájt. Azon a nyáron, nyaraláson megint megsértődtem egy apróságon, és a családomat hibáztattam. Ebben az önmarcangolásban megnéztem egy igehirdetést a depresszióról és azután döntöttem el, hogy megpróbálok hangosan imádkozni. Előtte is megpróbáltam már, de nem sikerült. Nagyon nehéz volt, szabadulásért, békességért imádkoztam, hogy Ő végre jöjjön vissza hozzám, ne hallgasson, mert fogalmam sincs mit kellene tennem. Ezek után elém került a 88. zsoltár. Sírtam keservesen. Újra és újra felolvastam. Ez furcsa lehet, de mintha én írtam volna ezt a zsoltárt, mintha az én érzéseim lettek volna benne. Tudtam, hogy senki sem ismer jobban ennél az Istennél, és én követni akarom. Ez az Isten valóságos és itt van és tudja a dolgaimat, érzéseimet. És ez a felismerés félelmetes volt, mert nem tudtam többé magányosnak érezni magam. Sok minden változott. Gyönyörködtem az emberekben, újra olvasni kezdtem a Bibliát, de nem hittem el, hogy ugyanazt olvasom. Egyszerűen addig minden homályos volt előttem, ekkor pedig kinyílt. Egyet tudtam. Követni akarom ezt az Istent, aki a Bibliában van. Az, hogy hazajöttem azt is jelentette, hogy tudnék közösségbe menni. Tudtam, hogy van ez a gyülekezet, ismerőseim is voltak, főleg Mesi, akivel együtt jártam zenekarra, láttam ahogyan megtér, meghívott a bemerítésére, az egyik táborban is beleláthattam abba, hogy hogyan éli meg a hitét és tetszett az a komolyság, ami pont a legtöbb embernek nem. De én értettem és pontosan tudtam, hogy igen, én is így akarok élni. De nem akartam én dönteni, úgy voltam vele, hogyha Isten ott akar látni, akkor azt úgyis megmutatja. Így történt, hogy Anikó testvérnő által eljutottam csendesnapokra, ahol megbizonyosodtam, hogy igen ez az, amit én keresek. Így hát biztos voltam benne, hogy eljárok ebbe a gyülekezetbe. Intenzív időszak volt, sorra jöttek elém a bűneim, és mentem az Úr elé bocsánatáért. Folyamatosan változtam, hétről hétre, de nem mondta meg senki, hogy mit csináljak és mit ne, az Úr mutatott rá ezekre és formált erőteljesen. Először hallottam megtérésről, újjászületésről és összezavart, hogy akkor én most megvagyok-e térve vagy sem. Hallottam az imádságról, hogy meg kell vallani bűneinket és átadni az életünket. De vártam, hogy majd érzem, hogy megbocsátja, vagy valami történik. Újra meg újra elmondtam, és elkezdtem magamat vádolni, hogy én nem is érdemlem meg, vagy nem vagyok őszinte, vagy valami hiba van bennem. De aztán belefáradtam és az Úr kimunkálta, hogy az akadály az én vagyok, mert ő azért jött hogy megmentsen minket – így engem is – , de nem tud, hogyha nem fogadom el. Szóval csak engedtem és egy csapásra visszatért a békességem. Aztán ebben az évben engem is foglalkoztatott a bemerítés, volt vágy a szívemben engedelmeskedni, de nem tudtam hogy mikor is kéne akkor megtenni. Amikor ezzel kapcsolatban imádkoztam az Úr elém hozta Márk evangéliumából az Úr Jézus bemerítését. Rájöttem, hogy az Úrnak ez igazán kedves és nincs mire várni. Ekkor már eldöntöttem, hogy ezen a nyáron bemerítkezem. Volt bennem azonban egy félelem, hogy hogy fogok kiállni, én egyáltalán nem szeretek szerepelni több ember előtt. Úgyhogy imádkoztam, hogy az Úr erősítsen meg. És akkor szemem előtt láttam meg hirtelen azt az Igét, Zsidók 10:39 :,, De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” Úgyhogy elhatároztam, hogy bármilyen kísértés érjen, akkor sem fogok meghátrálni. És Isten végig támogatott és józanított amikor kellett. Hálás vagyok azért a semmi máshoz nem hasonlítható szeretetért, amit tőle kapok, és ezután is Vele akarok járni, tanulni és szolgálni.

VISSZA