Elsőként születtem a családba. Hívő családba és ez nagyon nagy áldás. Gyermekségemtől fogva megtapasztalhatom Isten jelenlétét a szüleim életében. Az Úr  vezetésére bízták egész életüket. Kiskoromtól kezdve belém lett oltva Isten igéje. Mindig ott voltam az imaházban, bibliakörre jártam, rengeteg igét, éneket tanultam meg az évek folyamán. Szerettem ezt az egészet. Jó volt a közösség, tetszett a gyülekezet, otthonosan éreztem magam a hívők között. Ahogy egyre cseperedtem, úgy nőtt bennem a rosszaság is. Tudtam, hogy olyan életet akarok élni, mint a szüleim és azt is, hogy vannak bűneim és ez nyomasztott. Tudtam, hogy mi a bűn következménye. Kilenc éves koromban egyszer az egyik áhítat után kértem a szüleimet, hogy imádkozzunk együtt. Akkor úgy imádkoztam, hogy az Úr vegye át az életem kormányzását. Gyermeki imádság volt, de komolyan gondoltam.

Az elhatározásomat tettek követték. Talán néhány hónapig látszott rajtam, hogy komolyan gondoltam, amit Istennek akkor mondtam, de nem tovább. Természetesen ezután is tettem a kötelességeim, mert engedelmes voltam: jártam imaházba, énekeltem a többiekkel a bibliakörön, imádkoztam, de nem éreztem át az egész jelentőségét. Nem fogtam fel, hogy az Istennel való közösség az egész élet értelme.

Már általános iskolában mellékutakra tévedtem és ez középiskolában így folytatódott. Tudtam, hogy nem helyes, amerre járok és amit csinálok, de nem akartam változtatni. Később pedig már nem tudtam, hiába akartam.  Kértem Istent, hogy szabadítson meg a bűneimtől, de nem volt hitem, hogy ezt valóban meg is teszi. Számtalan kudarc után feladtam és úgy határoztam, hogy ha ez nem megy, akkor kipróbálom a másik oldalt. Így is tettem. Teljesen elhidegült a kapcsolatom a szüleimmel és a testvéreimmel és persze az Úrral. Pusztán magamnak éltem, nem foglalkoztam senkivel és semmivel. Távol kerültem Istentől, nem érdekelt az akarata. Mindeközben soha nem szűnt meg a hitem a létezésében, csupán nem foglalkoztam Vele. Ki akartam hagyni az életemből. De nem sikerült. Folyamatosan láttam a jelenlétét a családban, a testvéreimben és a gyülekezetben.

Végzős voltam a gimnáziumban, amikor felismertem, hogy boldogságra, békességre, tisztaságra vágyok és ezt Isten nélkül nem érhetem el. Elkezdtem keresni Őt, kezdtem ismét átadni Neki az irányítást. Imádkoztam, olvastam az Igét és Ő kijelentette magát nekem! Azt vettem észre, hogy egyik napról a másikra megszabadultam olyan dolgoktól, amelyektől azelőtt minden erőmet megfeszítve sem tudtam. Tudom, hogy az Ő ereje nélkül ez lehetetlen lett volna és azt is, hogy Nélküle most sem tudnék megállni a jelenlegi helyzetemben. De Tőle teljes szabadságot kaptam a bűn fölött. Olyan szabadságot, amely legfeljebb bánkódik a régi bűnei miatt, de nem szégyelli azokat, mert meg lettek bocsátva. Nem sokkal a szabadulásom felismerése után a következő igéket olvastam a Bibliában:

Gal. 5:

1. Annakokáért a szabadságban, melyre minket Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával.
2. Mert ti szabadságra hivattatok atyámfiai; csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak.

Kétség sem fér hozzá: ezt Isten személyesen nekem üzente. Leírhatatlanul boldog voltam, hogy Isten hozzám szólt. És nem ez volt az egyetlen kijelentése, amit megértettem. A következő bibilaórán szintén nekem szólt az ige:

2Pt. 3:17-18.

17. Ti azért szeretteim előre tudván ezt, őrizkedjetek, hogy az istentelenek tévelygéseitől elragadtatva, a saját erősségetekből ki ne essetek;
18. Hanem növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében. Néki legyen dicsőség, mind most, mind örökkön-örökké.

Bizonyos vagyok benne, hogy ez Isten kijelentése volt számomra. A téma a kegyelemben való növekedés volt. Most, hogy Isten kegyelmét elfogadtam, és Ő elfogadott az Ő kegyelmével, felismertem, hogy ebben naponta fejlődnöm, növekednem kell.

A következő napokban gyakran éreztem a Sátán kísértését. Kísértett a régi bűneimmel. Nehéz volt ellenállni, de az Úr erőt és szabadságot adott. Meg tudtam állni, mégis bizonytalan voltam, hogy valóban teljesen szabad vagyok-e az óemberemtől és a kívánságaimtól.

Reggel imádságos szívvel kinyitottam Spurgeon áhítatoskönyvét és a következőket olvastam: „Kiszabadítja a foglyokat az Úr.” (Zsolt. 146.7) Az alábbi mondatokkal kezdődött a magyarázat: „Ki is szabadította őket! Gondoljunk csak a Bibliában leírt számtalan szabadulásra. Meg tud szabadítani most is, szava letöri az ércbilincseket, pillantása felnyitja a zárakat. Megteszi ma is.”

Micsoda öröm szállt meg, amikor ezeket a sorokat olvastam! Igen, az Úr valóban megszabadított! Teljes szívemből tudom és érzem, hogy az Ő gyermeke vagyok, végtelen boldogsággal tölt el, hogy kijelenti magát nekem. Ennél több nem is kell az életemben.