ISTEN GONDOSKODIK GYÜLEKEZETRŐL
(Szoboszlai Zoltán)

2011 óta járok a Filadelfia Baptista gyülekezetbe előtte kb. 20 évig a helyi református gyülekezet tagja voltam. Bizonyságtételem első felében a református gyülekezetben eltöltött évekről, az ottani tapasztalatokról írok, majd arról, Isten hogyan vezetett el a Filadelfia Baptista gyülekezetbe.
Előre szeretném bocsátani, hogy az itt leírtakkal nem szeretném a reformátusságot bántani vagy azt a látszatott kelteni, hogy egy baptista gyülekezet jobb lenne, mint egy református gyülekezet. Bármely keresztyén gyülekezet minőségét felekezettől függetlenül egyedül a Bibliában leírtak alapján lehet, és kell is megítélni, mert: „A lelki ember azonban mindent megítél…” (1 Kor 2,15).
Amit a következőkben leírtam egy szubjektív leírás, egyedi eset, azonban könnyen előfordulhat, hogy valaki újjászületett keresztyénként olvasva ezeket a sorokat saját helyzetére ismer valamely népegyház tagjaként. Példa lehet ez számukra és azok számára is, akik még gyülekezetet keresnek. Az Ige arra int minket: „…mindent vizsgáljátok meg: a jót tartsátok meg…” (1Thessz. 5,21)

Élet a református gyülekezetben, megtérésem

Gyermekkorom óta részese voltam a helyi református gyülekezet életének. Fiatalságom idején jártam hittanra, voltam cserkész, 15 éves koromtól az ifjúsági bibliaórák rendszeres résztvevője voltam, ahol hétről hétre kb. 20 fiatal jött össze. Gyülekezeten belül ebben az ifjúsági közösségben kaptam lelkileg a legtöbbet. Nagyon áldott volt ez a kis közösség, amit azzal magyarázok, hogy vezetője egy élő hitű lelkésznő volt. Őt nem az motiválta, hogy minél több fiatalt magához térítsen (mint manapság több lelkészt), hanem az, hogy megmutassa nekik az Istenhez vezető utat. Az Igéről órákat tudtunk beszélni és az alkalom befejezése után is sokáig ott maradtunk.
A felnőtt gyülekezet nem volt ennyire vonzó, sőt több esetben taszító volt. Abban az időben ugyanis elég sok volt a viszály a gyülekezet „belső ellenzéke” és az akkori elnök lelkész, illetve a „hozzá hű” tagok között.
Az ifjúsági közösségben ezzel szemben kézzelfogható volt az Úr munkája, ami vonzó volt. Ez megmutatkozott abban, hogy még vidékről is jártak be fiatalok, hogy részt vegyenek az alkalmakon. Lelkileg gyarapodott mindenki, aki ott volt. Kisebb törést jelentett, amikor az ifjúságot vezető lelkésznő elkerült Berettyóújfaluból. Azonban Urunknak hála az ifjúsági közösségünk még kb. 15 évig fennmaradt, mivel nem személyektől függtünk, hanem az Úrtól. Ifjúságunk továbbra is aktív életet élt, mert szomjaztuk az Igét és kerestük a lehetőséget, hogy hol hallhatunk élőhitű igehirdetéseket. Rendszeresen eljártunk a Református Fiatalok Szövetségének táboraiba, konferenciáira, ahol élő hitű lelkészek, meghívott vendégek hirdették az evangéliumot és tettek bizonyságot arról, mit munkált ki az Úr az életükben.
Én is egy ilyen táborban tértem meg és adtam át életemet Jézus Krisztusnak, az én Uramnak. Igen éles volt a kontraszt a táborok lelkisége és a gyülekezetünk lelkisége között, ezt mindannyian éreztük. Sokszor emlegettük, hogy lelki „feltöltődésért” megyünk ezekbe a táborokba. A gyülekezetünkben ismertem néhány élőhitű testvért, azonban a tagok többségén beleértve a presbitériumot és az elnök lelkészt is nem láttam az új élet jeleit. A gyülekezetben nem voltak bizonyságtételek és a megtérésről sem volt „divat” beszélni. Gyülekezeti szinten az egyetlen „fórum” ahol ki-ki elmondhatta, a felolvasott Ige alapján mit kapott az Úrtól, az a vasárnap délutánonként tartott gyülekezeti bibliaóra volt. Jellemző módon ezekre az alkalmakra sem a presbiterek, sem a gyülekezet lelkészei nem jöttek el, hanem épp azok a testvérek jártak, akiken az új élet jeleit láttam.
Sajnos az alkalmak régen megszűntek gyülekezetünkben, mivel ezeket főként az Ifinkből kinőtt teológusok tartották, akik elkerültek városunkból. A folytatás elmaradt, pedig Pál apostol a gyülekezet összejövetelének rendjénél a következőkre buzdít: „Amikor összejöttök, kinek-kinek van zsoltára, tanítása, kinyilatkoztatása, nyelveken szólása, magyarázata minden épüléseteket szolgálja” (1 Kor 14,26). Ezzel szemben fontosabb volt a kulturális programok szervezése: színházlátogatások, orgonahangversenyek, kirándulások stb. Csupa olyan dolog, ami csak a statisztikát növeli és „kifelé” dicsekedni lehet a számokkal [Ötvös, 2006]. Ezek évente többször is meg lettek rendezve, míg evangelizációs hét – ahol megtérésre lehet hívni az embereket – emlékezetem óta nem volt. Ennek törvényszerű következménye, hogy a gyülekezetben lelki növekedést nem tapasztaltam. Meggyőződésem, sok református (és egyéb keresztyén) gyülekezet létszámcsökkenésének egyik legfőbb oka a lelki növekedés hiánya. (További okokról lehet olvasni például ebben a jól összeszedett cikkben is: [Sipos, 2010].) A Bibliában arról olvashatunk, hogy „Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta.” (1 Kor. 3,6). Növekedést egyedül az Úr adhat, ezért, ha azt tapasztaljuk, hogy nincs növekedés meg kell vizsgálni gyülekezetünket, miért nincs. Emberi praktikákkal csupán látszatnövekedést lehet produkálni.
Azt tapasztaltam lelkészeink körében a megtérés fogalma abban merül ki, hogy valaki elkezd templomba járni vasárnaponként. Az senkit sem érdekelt, hogy az illetőnek milyen a kapcsolata Jézus Krisztussal, vagy történt-e újjászületés az életében. Ha ezt firtattuk, arra az volt a válasz, hogy az magánügy. Azok, akik ezen a véleményen voltak persze figyelmen kívül hagyták, hogy az Igében az szerepel: „… vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy azok Istentől valók-e…” (1 Jn 4,1). Ha ezt nem tennénk, honnan tudnánk, hogy ki felé kell az evangéliummal szolgálni és a megtérést hirdetni? Egy ökumenikus imahéten arra kérték fel gyülekezetünk lelkészeit, hogy tegyenek bizonyságot a megtérésükről. Mindketten megtérésük helyett azt mondták el hogyan lettek lelkészek. Úgy tűnt nem értették a kettő közötti különbséget.
Egy cikkben arról olvastam, hogy az „imaórák látogatása látlelete a gyülekezeti életünknek” [Boddenberg, 2014] (Szerző: Dieter Boddenberg – Milyen egy élő gyülekezet?) Sajnos imaórák egyáltalán nem voltak gyülekezetünkben. Imaközösséget az Ifiben tudtunk gyakorolni csak.
Végtelenül elszomorított az, amikor láttam a presbiterek (azaz a gyülekezetet vezetőségének) tanácskozásain, hogy úgy hoztak döntéseket, hogy előtte nem tartottak imaközösséget. Az lett volna a fontos, hogy Urunkhoz könyörögjenek bölcsességért. Azonban nem tartottak erre igényt, megelégedtek azzal, ha a lelkész imádkozott. Ez azért is lehetett így, mert a presbitérium tagjainak kiválasztásánál nem az volt a szempont, hogy ki milyen elöljáró és példamutató a hívő életben. A presbitérium vagy éppen a gondnokok közé kerültek olyan személyek, akik alig jártak templomba, elváltak vagy a dohányzás kötelékében éltek. Pál így óv bennünket a gyülekezetbe kerülő bűntől: „Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti? Takarítsátok ki a régi kovászt,…”(1Kor. 5.6-7.) Itt példa lett a bűnnek kovásza…

Sok mindent írhatnék még, azonban úgy gondolom, ennyi is elegendő annak bemutatására, hogy nem Igei elvek mentén működött ez a „gyülekezet”. Ez csak forma volt tartalom nélkül. Látszólag úgy működött, mint egy gyülekezet, de alapvető dolgok nem voltak rendben a vezetés körében, de leginkább a szívében. „A hol nincs vezetés, elvész a nép” (Péld.11,14)

Istenhez fordulás – sötétségből világosságba

Idővel Ifjúsági közösségünk létszáma néhány főre csökkent: sokan elkerültek a városból, megházasodtak vagy a munkájuk szólította el, de sajnos olyan is volt, aki a hittől eltávolodva a világi élethez tért vissza. Az ifjúságiban megmaradt egyik barátommal rendszeresen imaközösségben hordoztuk a gyülekezetet és annak vezetését. Azért könyörögtünk az Úrhoz, hogy adjon ébredéseket, megtéréseket, hogy lehessen valódi gyülekezet ez a református közösség. Imádkoztunk a presbiterekért, lelkészekért. Bármilyen sötétnek is láttuk gyülekezetünk helyzetét nem volt szándékunk elhagyni azt. Szolgáltunk, kerestük a misszió lehetőségét a fiatalok között: egyházmegyei ifjúsági napokat, sportnapokat, Szeretethíd Református Önkéntes napokat szerveztünk. Kevesen voltunk, kevesünk volt, Isten mégis megáldotta gazdagon ezeket. Voltak persze irigyeink, akik nem jó szemmel nézték ezeket a „sikereket”; magunkon éreztük a „felemás iga” terhét. Sem a gyülekezet életében sem a lelkészek életében nem láttunk változást, még annak ellenére sem, hogy megrendítő események történtek a gyülekezet (pl. később az általános iskola fenntartói jogának elvesztése) és az elnök lelkész (autóbaleset) életében is.
Emellett hívő barátommal folytattuk imádkozásainkat, azért, hogy egy olyan gyülekezetünk lehessen, ahol élő hitű a vezetés. Urunk meghallgatta imánkat, azonban nem úgy válaszolt, ahogy azt elsőre gondoltuk vagy vártuk volna.
Egy meghívót kaptunk a Filadelfia Baptista Gyülekezettől egy gyermekbemutatásra. A gyülekezet több tagját ismertük rég óta, vonzó és példamutató volt az a hívő élet, amit éltek, ezért kíváncsiak voltunk a gyülekezetükre. Elmentünk a meghívásra.
Már az első alkalommal láttuk, hogy élő hitű testvérek között vagyunk, és a szószékről is olyan ember(ek) hirdeti(k) az Igét, akinek élő kapcsolata van az Úrral. Itt lelki táplálékot kaptunk, és innentől kezdve éheztük és szomjaztuk ezt a táplálékot. Vasárnap délelőttönként a reformátusokhoz, délutánonként ebbe a baptista gyülekezetbe jártunk. Furcsa volt ez a kettős helyzet. Az egyik helyen a sötétség a másik helyen a világosság vett körül minket. Feltettük magunknak azt a kérdést például: Ha egy Istent kereső fiatal jönne velünk szembe melyik gyülekezetbe hívnánk? A válasz egyértelmű volt, bármennyire is reformátusok vagyunk, oda hívnánk, ahol biblikus a gyülekezet és tiszta Igét hall. Az ami a szívünkben érlelődött azt Urunk egy imaközösségünk alkalmával egy Igével pecsételte el, ami Chambers: Krisztus mindenek felett című áhítatos könyvének [Chambers, 2007] napi igéje volt: „Amit néktek a sötétségben mondok, a világosságban mondjátok; és amit fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek.” (Mt 10,27) Mielőtt ezt az igét olvastuk volna épp arról beszélgettünk mennyire sötétnek látjuk a református gyülekezetünk helyzetét és mennyire a világosságot tapasztaljuk ebben a baptista gyülekezetben. Megvilágosodott ekkor bennünk, hogy az a helyes, hogy ha ebbe a gyülekezetbe járunk ezentúl, és ebben a világosságban mondjuk azt, amit ránk bízott Úr. Amikor erről bizonyságot tettünk a baptista testvéreknek, egyikőjük felhívta figyelmünket az Ige második felének beteljesülésére is: „háztetőkről hirdessétek”. Egy háztetőn voltunk ekkor, ugyanis az imaterem, egy tetőtérben volt.

Azóta a Filadelfia Baptista Gyülekezetbe járunk és 2014. május 4. bemerítkeztünk. Urunk mindkettőnk számára külön-külön megvilágosította, hogy az a helyes, ha az Ő példáját követve Önszántunkból (nem a szüleink döntéséből) és hitből vállaljuk a bemerítés keresztségét.
Többen vagyunk „volt” reformátusok ebben a gyülekezetben. Tapasztalatom többfelé az országban az, hogy az Úr kiveszi a tetszhalott állapotában lévő gyülekezetekből gyermekeit és elvezeti őket egy olyan gyülekezetbe, ami Biblikus elvek mentén működik. Urunk a mi esetünkben így gondoskodott közösségről, és hallgatta meg imánk, hogy olyan gyülekezetben vagyunk, ahol élő hitű a vezetés. Ezért egyedül az Úré legyen a dicsőség!
Szoboszlai Zoltán
Hivatkozások:

[Ötvös, 2006]Ötvös László: A Bihari Református Egyházmegye Története. (2006) 59-65. old.
[Sipos, 2010]Sipos Ete Álmos: Miért hagyják el ma az emberek az egyházat? Parókia/publikációk: http://www.parokia.hu/publikacio/cikk/273/
[Boddenberg, 2014]Dieter Boddenberg: Milyen egy élő gyülekezet? Vetés és aratás. 152. évf./3. szám (2014) 20-22. old.
[Chambers, 2007]Oswald Chambers: Krisztus mindenek felett. Evangéliumi kiadó. 47. old.