Édesanyám katolikus, édesapám református volt. Imádkozó emberek voltak, de nem jártak közösségbe. Nyírábrányban, egy kis faluban éltünk. Nagykorúságomat elérve felutaztam Budapestre dolgozni. Itt találkoztam férjemmel, immár 39 éve. Mindketten a 70-es posta dolgozói voltunk nyugdíjas korunkig. Az Isten nélkül járók világi életét éltük. Hol jól, hol rosszabbul, hol örömben, hol bánatban. Két fiunk született: Gábor és Péter. Függetlenül attól, hogy gyermekkoromban jártam hittanra, nem volt képem Istenről. Nem volt elképzelésem a karácsonyi kis Jézuskán kívül másról.

Teljes hitetlenségben neveltük gyermekeinket, de ennek ellenére nagyon szoros család voltunk. Hiszem, hogy Isten már akkor gondot viselt rólunk. Azt hiszem, hogy elmondhatom a zsoltárossal: „Elől és hátul körülzártál engem, fölöttem tartod kezedet.” Mindig volt bennem egy hiányérzet, kerestem valamit, vagy valakit, de nem volt, aki utat mutatott volna. 1993-ban a férjemtől kaptam egy Bibliát ajándékba. Érdekes volt, mert ő is ajándékba kapta egy lelkésztől, akinek segített. Jót nevettem rajta. Nem tudtam, hogy ez már Isten kinyújtott keze volt az ő igéi által. Beraktam a polcra a többi könyv közé. Hatalmas könyvgyűjteményünk volt, én, ha lehet mondani, betűfüggő voltam. Mindent elolvastam válogatás nélkül. Ha lehetett, még az alvás helyett is inkább olvastam. Kiültem a konyhába éjjel, míg a többiek aludtak, és faltam a betűket.

Egyszer a kezembe került a Biblia. A zsoltároknál nyitottam ki, és aztán egyre többször és többször került a kezembe. És gyakran sírtam, amikor olvastam. Csak azt nem tudtam, hogy miért. Nem tudtam, hogy Isten szent lelke az, aki megmos engem és elkészít a vele való találkozásra. Megdöbbentő most visszagondolnom, hogy fiaim is egy kereső korszakot éltek át ebben az időben. Bennük is volt hiányérzet. 1995-ben a húgom és a férje egyre gyakrabban jött föl Berettyóújfaluból Pestre 2-3 napos konferenciára és nálunk szálltak meg. Hívtak minket is. A férjem egyértelműen elzárkózott előle, én tamás voltam, de a fiaimat érdekelte és elmentek. Mikor hazajöttek, Peti fiam ezt mondta: „Anyuci, lehet, hogy megtaláltuk, akit kerestünk.” Én meg azt mondtam: „Jaj, kisfiam! (A kisfiam akkor töltötte be a 18-at.) Becsaptak titeket!” „Ha nem hiszed el, akkor legközelebb menjünk el együtt.”

November 25-én eljött a legközelebb és elmentünk. Mikor beléptem a Budapest Sportcsarnokba, ahol kb. 1200 ember volt, akkor úgy éreztem, mintha kiléptem volna a világból. Ismeretlen emberek jöttek hozzánk, Isten áldását kérték ránk. Olyan erejű szeretet vett körül, amit életemben még nem éreztem. Hazajöttem, ez zakatolt bennem. Pedig ekkor még nem is hallottam Isten kiküldött szavát, az Igét. Ésaiás 55:5-7 volt az ige: „Íme nem ismert népet hívsz elő és a nép, amely téged nem ismert, hozzád siet az Úrért, Istenedért, és Izráel Szentjéért, hogy téged megdicsőített. Hagyja el a gonosz az ő útát, és a bűnös férfiú gondolatait és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bővelkedik megbocsátásban.”

Minden szó szíven talált. Tudtam már, hogy akit kerestem, megtaláltam. Bűneim súlya rám nehezedett, de vigasztalást is kaptam, hogy ez az Isten könyörülő és megbocsátó. Folytak a könnyeim megállíthatatlanul, de sírtak a fiaim is. Az igehirdetés végén feltették a kérdést: „Akarsz-e ezzel az Úrral találkozni?” Én csak ültem és sírtam. De a fiaim megfogták a kezem: „Anyu, gyere, menjünk! Ő az, akit kerestünk!” Fönt ültünk a legfelső sorokban. Nem tudom, hogy hogyan kerültünk le a színpad elé, de fogták a kezemet az én szülötteim, és együtt fogadtuk be a szívünkbe az Úr Jézus Krisztust. Akiről ma is vallom, hogy ő az én Uram és Istenem, Megváltóm és Szabadítóm, Gyógyítóm, Gondoskodóm, Menedékem, és életemnek az Ura!

Vissza