KÓRÁH FIAINAK TANÍTÁSA (Elek Sándor)

A 44. zsoltár első verseiben Kóráh fiai emlékeznek Isten hatalmas tetteire. „Oh Isten! füleinkkel hallottuk, atyáink beszélték el nékünk a dolgot, amelyet napjaikban, a hajdankor napjaiban cselekedtél.” Arról emlékeznek, amit atyáiktól hallottak, meg voltak tanítva az istenfélelmére, ahogy Mózes meghagyta (mondjátok el fiaitoknak…). A fiak ismerték azt, hogy atyáik hogyan keltek át a tengeren, és a nemzeteket Isten hogyan űzte ki előlük stb. Azzal is tisztában voltak, hogy nem atyáik erejének és bölcsességének köszönhették a győzelmeket, hanem Isten jelenlétének. De a jelenben éppen szorongatások közt van Izrael, az ellenség nyomorgatja a fiakat. Ezekben a napokban a fiak arról tesznek tanúbizonyságot, hogy ők továbbra is Istenben bíznak, és a nehéz időkben is Isten nevét magasztalják. Ez azért is dicséretes magatartás, mert ezek a fiak személyesen nem tapasztalták Isten hatalmas cselekedeteit. Csak atyáik történeteit és bizonyságait ismerték, ennek ellenére mégis Istenben reménykednek. Példamutató lehet ez a magatartás a mai fiataloknak, akik személyesen még nem élték át Isten vezetését, de istenfélő szüleik hitére építve életüket engedelmességben és szentül igyekszenek élni. Jób szintén arról tesz tanúbizonyságot, hogy csak hallomásból ismeri Istent, személyes átélései nem voltak, de tisztelte Istent és minden nap áldozott neki. Ettől függetlenül Isten dicsekedik Jób istenfélelmével, mert boldogok azok, akik nem látnak és hisznek. Véleményem szerint ilyenkor Isten dicsősége sokkal nyilvánvalóbb a szellemvilág előtt, mint akkor, ha naponkénti átélésekért imádkozik a hívő. „Az igaz pedig hitből él. És aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem”(Zsid 10,38).Visszatérve Kóráh fiaihoz, ott tovább bonyolódik a történet a 44. zsoltár szerint. A fiak arról számolnak be, hogy Isten vágójuhok és példabeszéd gyanánt dobta oda ellenségeiknek a népet (10-18 versek). A régi időkről azt hallották, hogy Isten hogyan adott Izraelnek győzelmet ellenségeik felett, de most azt látják szemeikkel, hogy az idegen népek hogyan ölik és pusztítják népüket. Hatalmas feszültség van ezekben a versekben, hisz Isten nem siet népe megmentésére, pedig már „szaga van” a halának, ahogy tombol és pusztít. És ezek után jön a meglepetés: a fiak arról tesznek hitvallást, hogy az ő szívük igaz volt Isten előtt, ezért nem értik, hogy miért nem siet segítségükre az Úr. „Nem pártolt el tőled a mi szívünk, sem lépésünk nem tért le ösvényedről: … Ha elfeledtük volna Istenünk nevét, és kiterjesztettünk volna kezünket idegen istenhez: Nemde kifürkészte volna ezt Isten? Mert ő jól ismeri a szívnek titkai.”(21-22 vers). Engem nagyon megszégyenítettek ezek a versek. Sokkal kisebb nyomás alatt már elpártol a szívem, és magamban bízva keresek megoldást életem csipri-csupri ügyeire. Pedig előttem úgy íratott le a Krisztus, mintha előttem feszítették volna meg. Ezek mellett rengeteg átélés és megtapasztalás veszi körül életemet, életünket. Kóráh fiai csak halált és pusztítást láttak, mégis hűek maradtak, és végig atyáik Istenében bíztak. Csakúgy, mint Babilonban a hívő ifjak: „… ha nem tenné is, … mi a te isteneidnek nem szolgálunk.” (Dán 3,18)
Sokszor azért van nyomorúság életünkben, mert Isten jól ismeri a szívek titkait, és cselekedeteink szerint ítél meg minket. Itt is ez a történet látható: az atyák tanították a fiakat az Isten félelmére, de életükkel nem követték Istent. Ezért Isten az ellenséget küldte rájuk, ahogy Mózesnek is megmondta. De ugyanez a tűz a hívő fiaknak a hűségük próbája volt, hisz ők nem saját bűneik miatt, hanem atyáik vétkei miatt szenvedtek. Ma is szenvedhet egy fiatal szülei engedetlen élete miatt, de ez soha nem lehet mentség az ő engedetlenségére, sőt, ha megfogadja szülei, gyülekezete biblikus tanításait, akkor Isten számon tartja istenfélelmét. Kóráh fiai még ezek után is serkentik Istent: „Serkenj fel! Miért alszol Uram?! Kelj fel, ne vess el minket örökké! Miért rejted el orcádat, és felejted el nyomorúságunkat és háborúságunkat?” (24-25 vers). Mi hogyan vizsgázunk, ha Isten elrejti orcáját, vagy nem felel imádságainkat? Elpártol a szívünk? Ezek a fiak a legnagyobb nyomorúságban is csak Istenben bíznak, pedig lelkük már a porba hanyatlik (26. vers). A 45. zsoltárban Kóráh fiainak szíve érthetetlenül felbuzog a Király dicsőítésére, pedig nem történt semmi, Isten nem válaszolt imáikra, a halál továbbra is pusztít. „Szebb, szebb vagy az ember fiainál, kedvesség ömledez ajakidon, azért áldott meg az Isten örökké…. Szereted az igazságot, gyűlölöd a gonoszságot, azért kent fel Isten, a te Istened öröm olajával társaid fölé.” (3. és 8. vers). A sötétség kincsei nyílnak meg a nyomorúságban az Istenben bízó fiaik előtt. A Királyról látnak látomást, Krisztus jelleme, szépsége tölti be szívüket. Isten a benne igazán bízókat mindig is Fia kijelentésével vigasztalta. Ezért van, hogy sok ószövetségi szent részlegesen, de láthatta, vagy kijelentést nyert a Megváltóról, és ez adott nekik vigasztalást. Jób is erről tesz tanúbizonyságot: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él…” (Jób19,25). De sorolhatnám Ábrahámot, Mózest, Dávidot és további hithősöket, kik előre üdvözölték az ígéreteket, de nem láthatták meg, mégis elég volt, hogy hűségesek maradjanak minden helyzetben. Mi pedig láthatjuk az ígéretek beteljesedését, mégsem hiszünk, és újra hűtlenekké válunk. Áldott legyen az Úr, hogy van megbocsátás hűtlenségeinkre, mert Ő hű marad ígéreteihez, és lehet naponként megújulni nála. Testvér, lehet, úgy érzed, hogy Isten elrejtette orcáját, és olyan, mintha nem hallgatná meg imáidat. Akkor sem dobd el bizodalmadat, bízz az Úrban és gyönyörködjél benne, ahogy Kóráh fiai is megelégedtek az Úr szépségével. Jób mikor Istennel beszél, így tesz bizonyságot: „Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged.”(Jób, 42,5). Meglátta a nyomorúságában az Urat, mert hűségében kitartott, pedig még nem halt meg. Érdekes, hogy semmi változás nem történt ekkor még életében, gyermekei halottak, a fekélyei továbbra is megvoltak. Jób mégsem kéri számon Istent mindezekért, és nem is sürgeti fájdalmai megszüntetését. „… én kérdezek, te pedig taníts meg engem!” Jóbnak az Úr tanítása olyan volt, mint amikor a három tanítvány a megdicsőülés hegyén volt. Minden nyomorúságáról megfeledkezett, csak az Úr számított. Testvér, ismered ezt az állapotot? Ó, milyen áldott közösség ez az Úrral, úgy gondolom, hogy a Mennyben is valami hasonlót fogunk átélni, mikor meglátjuk színről színre. Krisztus mindenre válaszunk lesz. A múltban is Ő volt, és a jelenben is csak Krisztus lehet vigasztalásunk, akár próbában, akár bővölködésben kell élnünk napjainkat.Kóráh fiainak hite és bizodalma a 46. zsoltárban már úgy nyilatkozik meg, hogy erős vár a mi Istenük: „ A seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk.” (8 vers). A 48. zsoltárban pedig így folytatják: „Amiként hallottuk, akként láttuk a Seregek Urának városában, a mi Istenünk városában; örökre megerősítette azt az Isten! (9. vers). Itt már a háború utáni szabadulás öröme hangzik el, és már személyesen élték át Isten szabadításának erejét. Mert az Úr az őt félőket meghallgatja, és bár néha úgy látszik, mintha késnék (Lázár negyednapja halott), de mindig időben jön a szabadulás. Ezt nemcsak Kóráh fiai élték át, hanem az Úr kegyelméből már többen is tapasztalhattunk. Legyenek tehát ezek a bizonyságok szellemi tőkék számunkra a nyomorúság és a próbák ideje alatt, és tanuljunk meg minden körülmények között vigasztalódni a Krisztusban!

Vissza