ISTEN TERVE (Elek Sándor)
(1Móz 28,1-30,24 versei alapján)

Ézsaú feleségeinek istentelen életmódja sok szomorúságot okozott Izsáknak és Rebekának. Ezért Izsák megparancsolja Jákóbnak, hogy ne vegyen feleséget a kananeusok leányai közül, hanem menjen el Mezopotámiába, Bethuélnek házához, hogy anyja bátyjának leányai közül vegyen feleséget. Izsák a Mindenható áldásával bocsátja el kisebbik fiát: „Szaporítson és sokasítson meg téged, hogy népek sokaságává légy… és adja Ábrahám áldását tenéked…” (1Móz 28,3-4). Talán nem lehetett Jákóbnak sem könnyû engedelmeskedni ennek a kérésnek. Bizonyára az õ környezetében is voltak szép lányok, talán egyszer – egyszer az õ szíve is megdobbant, ahogy Ézsaúnak is, és ki tudhatta, milyen lesz az a lány ott az idegenben. Másrészt, ha elmegy, hogyan lesz õ vezetõje a nemzetségének. Itthon marad a bátyja, így Ézsaú helyzeti elõnyhöz jut vele szemben. Akkor, pedig mire volt jó ez az egész színjáték, amibe anyja kérésére belement. De Jákób más természetû volt, mint testvére. Isten így nyilatkozik róla: „Jákóbot szerettem Ézsaút pedig gyûlöltem”. Tudta jól, hogy üdvös terve megvalósítására Jákób lesz a legmegfelelõbb eszköz. Már az anyaméhben kiválasztotta õt, de nem azért, hogy csaló legyen, hanem azért, hogy népek sokaságának, Izraelnek atyjává tegye (Isten harcosa,
akiért Isten harcol). Jákób csalással próbálta megszerezni az áldást, ezért Isten kezébe vette ezt a csalót, hogy Izraelt faragjon belõle – az eszközökben pedig nem válogatott. Jákób ebbõl még semmit sem sejtett, csak azt tudta, hogy jobb lesz, ha elmegy és így Ézsaú haragjától is bizonyára megszabadul. Talán nagy vagyont sem vitt magával az útra, de vele volt Ábrahám áldása, és ettõl többre nem is volt szüksége.
„És juta egy helyre, ahol megszálla…”. Béthelben megszólítja Ábrahám Istene, amit Jákób teljes megrendüléssel fogad. Még nem ismeri Istent, fél is tõle, de azt már megértette, hogy Ábrahám Istene immár az õ Istene is. Ezek után nagy fogadkozások közepette halad az ismeretlen Hárán felé. Jákób Mezopotámiában Lábánban emberére talál, Isten formáló kezébe veszi (vasat-vassal, embert-emberrel – Péld 27,17). A nászéjszakán Istentõl egy életre szóló leckét kap. Keserûen tapasztalja, hogy Lábán még tõle is ravaszabb. Az imádott kedves, Ráhel helyett, Lea köszönti reggel. „És reggel kelve: Íme ez Lea!” (1Móz 29,25). Késõbb, újabb hét év szolgálat ígéretében Ráhelt is elnyeri. Isten különös tervébe most beleillett a két feleség. Megengedte, bár a kezdetektõl egy feleséget adott az embernek. Hisz egy egészséges család így tud igazán kiteljesedni, mert ahol két vagy több feleség van, ott megszakad ez a harmónia.
Felbomlik az isteni rend, és ez katasztrófákhoz vezet. Így volt ez Jákób életében is. Ráhelt jobban szerette, mint nõvérét Leát, ezzel mélyítve a családjában az ellentétet.
Isten látva Lea megvetett voltát, megnyitá annak méhét és szüle fiat, nevezvén Rúbennek, Ráhel pedig magtalan volt. Lea azt gondolja, hogy ezek után már szeretni fogja a férje, mert fiat szült neki. Mégis minden marad a régiben. Lea tovább élvezi Isten kegyét, és szüle további fiakat: Simeont, majd Lévit. Örömmel kiáltja: „Most már ragaszkodni fog hozzám a férjem, mert három fiat szültem neki”.
Mégis döbbenten kell tapasztalnia, Ráhel még mindig kedvesebb Jákób számára. Lea szembesül azzal, hogy a boldogságát nem Jákóbban kell keresnie, hanem valaki másban. Talán élete legnagyobb szellemi magaslatára ér, mikor Júdát hozza a világra. Így kiált: „Most már hálákat adok az Úrnak…”. Most már nem számít Jákób tetszése, az emberek véleménye. Csak egyedül az Úr számít, Neki hálás. Lea ekkor megtapasztalja, hogy Isten szeretete, megbecsülése mindenkitõl és mindentõl fontosabb. Milyen jó, hogy ilyen lelki állapotban szülte Júdát, akitõl nem múlik el a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca, térdei közül (1Móz 49,10).
Ráhel viszont Lea sikereit megirigyelve ront rá Jákóbra: „Adj nékem gyermekeket, mert ha nem meghalok!”.
Erre haragra gerjedt Jákób: „Avagy Isten vagyok-e én, ki megtagadta tõled a méhnek gyümölcsét”. Nem tûrhette az istentelenséget még imádott kedvesében sem, ezért keményen rendre utasítja Ráhelt.
Bár Lea nem volt olyan szép tekintetû, mint Ráhel, a szíve mégis igazabb volt. Késõbb kiderül, hogy Ráhel mindig is jobban ragaszkodott a világhoz, mint Lea (1Móz 31, 34). Jákób még csak most kezd szembesülni ezekkel a tulajdonságaival.
Annyiban azért enged – ezzel tovább mélyítve a családban a szakadékot -, hogy Ráhel szolgálóját is elveszi feleségül. Bölcs Istenünk tervébe viszont még ez is belefér. Bilha méhe áldott lesz, és Dán által Izrael erõsödik. Ráhel ezzel magát érzi igazolva, és Naftali születése után így kiált: „Nagy tusakodással tusakodtam az én nénémmel, és gyõztem”.
Ezeket látva Lea is kiesik erõsségébõl, sajnos letekint az Úrról, és ismét beszáll a versengésbe. Zilpát adja feleségül urának, ezzel még jobban rontva a családi viszonyokon, hiszen immár négy feleség tart jogot Jákóbra. Zilpa által újabb törzsek születnek: Gád majd Áser. Lea örömtelten kiált: „Boldognak mondanak engem az asszonyok”. Szomorú látni, hogy már nem az Úr véleménye a fontos, hanem az aszszonyoké.
Késõbb Ráhel testiessége tetõzi a viszályt, amikor Lea elsõszülött fiának, Rúbennek a mandragóra-bogyóira vágyik, és meg is szerzi azt. Az asszonyi perpatvart ezzel tovább fokozva: „Talán kevesled, hogy elvetted tõlem az én férjemet, s a fiam mandragóra-bogyóit is elvennéd tõlem?”. Ráhel ézsaúi mozdulattal legyint: „Háljon veled hát az éjjel (Jákób), a te fiad mandragóra-bogyóiért”. Isten erre újra meglátogatja Leát, és szüle ötödik fiát Issakhárt, majd hatodikat Zebulont, miközben Istenre hivatkozva elégedetten kiált: „Most már velem lakik az én férjem, mert hat fiat szültem neki”.
Végül még egy leányt hoz világra (Dínát), és megszûnik a szüléstõl.
Ráhel ezt már totális vereségként éli meg. Lea hat fia és egy lánya illetve szolgálójának két fia mellett õ már csak „másodhegedûs” lehet a családban. Talán életében elõször önti ki igazán a szívét Isten elõtt. És Isten könyörületre indul versengõ leányán, meghallgatva kiáltását. „Megnyitá az õ méhét és szüle fiat, kit neveze Józsefnek, mondván: adjon ehhez az Úr nékem más fiat is”. Itt már nem gyõzelmi kiáltást hallunk, hanem egy megtört asszony további vágyát, amelyet Isten Benjámin születésében hallgat meg. Lea és Ráhel életét figyelve megdöbbentõ, ahogy önmaguk körül forognak, helyt adva ezzel a versengés szellemének a családban. Szinte minden egyes gyermeknél (kivéve Júda és József) magukat látják igazolva, és gyermekeiket, mint egy-egy trófeát emelik magasra gyõzelmük jelképeként. És úgy is tûnik, mintha az Úr igazolná is õket, hisz gyermekeik az Õ ajándékai, áldottak egytõl-egyig. De nyilvánvalóan Isten nem igazolhatja a versengõket. Hát akkor ki van itt tulajdonképp a középpontban?
Nem Ráhel és nem Lea, ez bizonyos, és nem is Jákób. Isten tervében csakis egy cél van: az Õ népe, IZRAEL. Míg Lea és Ráhel egymás között marakodtak, addig Jákób örvendezett minden egyes újabb gyermeke felett, mert bennük Isten ígéretét látta beteljesedni, miszerint népek sokaságává lesz. Isten terve megvalósult, és Izrael tizenkét törzse elõállt, miközben gyermekeit is alakította, formálta.
Úgy látom, sajnos mi is sokszor úgy élünk egymás mellett, mint Lea és Ráhel. Azt méregetjük, ki a nagyobb, és küzdünk egymással az elsõbbségért Isten népe között. Nagyon is számít az emberek véleménye, hogy ki a nagyobb, az áldottabb hívõ. És még igazolni is tudjuk magunkat: – Nézd, hogy megáldott engem az Úr: az autó, gyerekek, ház, a szellemi ajándékaim, szolgálatom Isten népe között…
Mindez, pedig azért történik, mert Isten a szellemi Izraelt építi, az Õ menyasszonyát ékesíti, a mi erõtlen szolgálatunk által.
Testvéreim, nem mi vagyunk a középpontban! Mi csak olyanok vagyunk, mint a kis dolgozó méhecskék, csak repdesünk, szorgoskodunk, idõnként fontoskodunk, majd gyorsan elhullunk. De a gyûjtés folytatódik tovább, és csak a méhcsalád fennmaradása biztosítja az ígéretes jövõt. Mennyivel jobb lett volna, ha Lea és Ráhel felismerték volna valódi helyüket a családban. Ezáltal szemük rányílhatott volna Isten üdvös tervére. Akkor tudtak volna csak igazán egymás örömének örülni. Akár így is kiálthattak volna: „Ó, áldott vagy Lea az asszonyok között, mert fiad által Izrael erõsödött!”, és hasonlóan: „Légy áldott húgom Józsefért!”.
Milyen nagy áldás, ha egyen-egyenként megtaláljuk helyünket Isten népe között. Egymással karöltve, egymást kiegészítve szolgálunk szeretetben, és így építjük Isten templomát, a mi Urunk, Jézus Krisztus dicsõségére.
Legyenek valósággá életünkben az énekírónak szavai: „Isten szívén megpihenve forrjon szívünk egybe hát…
Szeretetben összeforrva egy közös test tagjai, tudjuk egymásért harcolva, ha kell vérünk ontani…” (HH 276).
Elek Sándor, Berettyóújfalu

Vissza