HITÜNK MÉRTÉKE (Frank Róbert)

Mielõtt a hit mértékérõl írnék, szeretném világossá tenni, melyik hitre gondolok. Fontos ezt tisztázni, mert nagyon sokféle hit létezik. Minden ember hisz valamiben vagy valakiben, Isten így alkotta meg az embert.
Vannak, akik evilági dolgokban: pénzben, hatalomban, kapcsolataikban, egészséges életmódban, tudományban. Mások az emberi humánumban, gyermekeikben, szüleikben vagy éppen önmagukban.
Megint mások különbözõ eszmékben, ideológiákban, filozófiai vagy vallási izmusokban. Végül, de nem utolsó sorban, napjainkban egyre többen hisznek transzcendens, okkult gyakorlatokban vagy energiákban.
Mindezek egyszer elmúlnak, és azok, akik ezek valamelyikébe vetették hitüket, rettenetes csalódást fognak átélni, és menthetetlenül elvesznek. A Szentírás szerint: „…a világ elmúlik és annak kívánsága is, de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (1Jn 2,17).
Egyetlen hit létezik, amely örökérvényû, üdvös és képes megtartani a hívõket, a Jézus Krisztus helyettes áldozatába és feltámadásába vetett, élõ hit. Ezt a biblikus hitet nem lehet kiérdemelni, sem megdolgozni érte. Isten adja kegyelembõl ajándékul mindazoknak, akik Tõle kérik. „Mert kegyelembõl tartattatok meg, hit által; és ez nem tõletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekbõl, hogy senki ne kérkedjék” (Ef 1,8-9).
Meghallani a láthatatlan és halhatatlan Teremtõ, Jézus Krisztus feltámadása, az Atyánál való közbenjárása, a Szent Szellem jelenléte, a Szentírás tévedhetetlensége felõli hitet azok kapták Istentõl, akik nem csupán hallgatták, hanem meg is hallották az ezekrõl szóló üzeneteket. „Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által” (Róm 10,17). Az Ige akkor is igaz, ha korunk posztmodern keresztyénsége minduntalan próbálja az ellenkezõjét bizonyítani…
Lehet keresztyén filmklubokat szervezni, utcai pantomim jelenetekkel operálni. Lehet gyülekezeti alkalmakon bibliai jeleneteket eljátszani, vagy éppen a vizuális megjelenítés sokféle válfaját bevetni, hogy úgymond közelebb hozzuk, érthetõbbé tegyük az evangéliu-
mot korunk embere számára, ám mindezek csupán a keresztyén szórakoztatás eszközei maradnak.
„Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívõket” (1Kor 1,21).
Elgondolkodtató, hogyan juthattak hát élõ hitre azok az ószövetségi szentek, akik a pátriárkák idejében éltek, és igehirdetést nem hallottak. Isten törvénye még nem volt lefektetve, Szentírást nem ismerhettek, Jézus Krisztusról sem hallhattak, mégis élõ, megtartó hittel bírtak. Ezekrõl tesz említést a Zsidókhoz írt levél tizenegyedik része többek között, amikor a hithõsök között említi a neveiket. Ilyenek voltak az õsatyák: Ábrahám, Izsák és Jákób. Ilyen volt József, vagy késõbb Mózes, és a pogány Ráháb is. Míg a bírák idején már lehetett beszélni törvényrõl, igehirdetésrõl, addig az elõzõek esetében még nem. Mégis elmondható róluk is, hogy Istentõl élõ hitet kaptak, mégpedig hallás útján. Ábrahám, akit a Biblia a hit atyjának is nevez, meghallotta Isten szavát pogány rokonai között (1Móz 12,1-3), és hit támadt a szívében. Mózest Isten a Hórebnél szólítja meg elõször az égõ csipkebokorból (2Móz 3,1-5) a juhok legeltetése közben.
Ráháb Isten hatalmas tetteirõl hallva jutott élõ hitre, amit õ maga mond el az általa bújtatott zsidó kémeknek (Józs 2,9-13). Gedeont Ofrában szólítja meg az Úr a családi birtokon (Bír 6, 11-12), amikor a pajtában csépeli az ellenség elõl eldugott gabonát. Pál apostolt még Saulként a damaszkuszi úton, és sorolhatnám tovább az újszövetségi példákon át egészen a saját történetemig.
Megbizonyosodni A felsorolt bibliai történetek kiragadott esetek, ugyanakkor a téma szempontjából rendkívül figyelemreméltó, hogy mindegyikénél megfigyelhetõ egy további momentum, mégpedig a megszólításra való reagálásuk. Egyik sem elégszik meg azzal, hogy hallott egy hangot, egy hírt vagy üzenetet, hanem módszeresen ellenõrzi a hír hitelességét, vagy a megszólító személyazonosságát.
Ábrámnak éppúgy kevés lett volna a kijelentés csupán, hogy szakítson rokonságával, és elinduljon a bizonytalan idegenbe, mint Mózesnek. Õ is megbizonyosodott annak az Istennek a kilétérõl, aki õt egy emberileg teljesen öngyilkos vállalkozásra hívta.
Ráhábnak épp úgy tudnia kellett, kiért teszi kockára az életét, mint ahogy Gedeonnak és a mai hívõknek is egytõl egyig.
Ma, amikor korunk legáltalánosabb jelensége a hitetés, fokozottan aktuális megvizsgálni a szellemeket. „Mindent megpróbáljatok; ami jó azt megtartsátok! Mindentõl, ami gonosznak látszik, õrizkedjetek!” (1Thess 5,21-22).
„Szeretteim, ne higyjetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentõl vannak – é; mert sok hamis próféta jött ki a világba” (1Jn 4,1).
Tudomásul kell vennünk, hogy a hitetõ sátán, aki évezredek óta óriási rutinra tett szert a hívõk megtévesztése terén, velünk is próbálkozni fog. „Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is” (Mt 24,24). Ha az Úr Jézusnál kísérletet tett (Lk 4,1-13), akkor mi sem fogjuk megúszni, hogy az ördög, akár világosság angyalaként, megpróbáljon félrevezetni. Fokozott óvatosságra van tehát szükségünk. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy egy jó testvér mondja! Nem érhetjük be azzal sem, hogy hiteles testvérek egyetértenek! Az sem lehet elég, hogy – ének – zenei szolgálat esetében – „hívõ a szövege”, vagy valaki éppen a Bibliára hivatkozik!
A legjobb testvér, a legnemesebb szándék, a legmagasztosabb cél is lehet adott esetben olyan, amire az Úr Jézus azt mondja: „Távozz tõlem sátán; bántásomra vagy nékem; mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra” (Mt 16,23). A józan, óvatos vizsgálódást ma divatos törvénykezésnek beállítani, és ha ezzel sem sikerül eloszlatni az így közeledõk kételyeit, jön az adu ász:„Nézzétek meg, milyen gyógyulások és csodák történnek közöttünk! Ugrásszerûen szaporodik a gyülekezetünk! Isten Szelleme hatalmasan elpecsételi a missziónkat!” Mindeközben nem veszik észre, hogy „futószalagon gyártják a balga szüzeket”, és ama napon feléjük is hangozni fog az ítéletes végzés: „…Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tõlem ti gonosztevõk.” (Mt 7,23)

Engedelmeskedni

Ha bizonyosságra jutottunk afelõl, hogy az Isten szólított meg, a kulcskérdés következik: Tesszük – e azonnal, örömmel és teljesen azt, amire Õ kér? Minden ezen múlik!
Végigolvasva a Zsidókhoz írt levél tizenegyedik részében a hithõsök sorát, megdöbbentõ dolgot figyelhetünk meg: Mindegyiket az Isten szava iránti feltétlen engedelmesség emelte a hithõsök sorába. Ezenkívül semmi különlegeset nem tettek. Mindössze egy isteni
megszólítás, amit engedelmesség követett. Isten nem hõsöket keres, hanem engedelmes szolgákat, akiknek élete a hit fejedelmére, az Úr Jézus Krisztusra mutat, és Õt dicsõíti. „Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezõjére Jézusra, aki az elõtte lévõ öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyiszékének jobbjára ült” (Zsid 12,2). Miért is kulcskérdés a hittel kapcsolatosan az engedelmesség? Azért, mert enélkül a hitünk haszontalan, meddõ, vagyis halott. „Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt õ magában” (Jak 2,17).
A hithõsöket a Szentírás elõbb nevesíti, majd késõbb egész hadát sorolja névtelenül. Isten minden kitartóan engedelmes hívõre hõsként tekint, és gyõzteseknek nevezi õket. „Aki gyõz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is gyõztem és ültem az én Atyámmal az Õ királyiszékében” (Jel 3,21).
Itt kell megemlítenem, hogy a feltétel nélküli engedelmességet kizárólag azok tudják vállalni, akiknek feltétel nélküli bizalmuk van Isten felé. Emberi kapcsolatainkban talán az ideális gyermek – szülõ kapcsolat fejezi ki leginkább ezt a bizalmi viszonyt. A gyermek tökéletesen megbízik szüleiben, és rájuk bízza magát, mivel megismerte, és folyamatosan megtapasztalja feltétel nélküli, gondoskodó szeretetüket. Ennek hiányában nem mûködik a feltétlen bizalom.
A biblikus, üdvözítõ hit legkifejezõbb megnyilvánulása az Isten iránti feltétlen bizalom, és az ebbõl kiinduló cselekedetek. Az ilyen viszony az alapja a gyermeki hitnek, ami egyáltalán nem negatív elõjelû, nem a szellemi kiskorúságra utal, hanem ellenkezõleg,
kiábrázolja az atyák hitének lényegét. „Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképpen
nem mentek be a mennyeknek országába” (Mt 18,3).

Kitartani

Nagy kegyelem, ha van isteni kijelentés, mennyei látás. Még inkább, ha ez biblikus ismerettel is párosul. Ígéretes így elindulni, és szabályszerûen küzdeni. Talán idáig sokan eljutottak, de nem csinálták végig. De sok hívõt láttam, akik jól indultak, de nem tartottak ki! Félúton leálltak. Letették a fegyvert. Végleg belefáradtak, és abbahagyták a küzdelmet. Milyen kár értük! Pedig jó volt a kezdet, de nem tartottak ki. „Megtartván a hitet és a jó lelkiismeretet, melyet némelyek elvetvén, a hit dolgában hajótörést szenvedtek” (1Tim 1,19). Lehet, hogy átértékeltek dolgokat? Sikerült õket „meggyõzni” egy könnyebb útról, komfortosabb keresztyénségrõl? A sátán a hívõk között prédikálni szeret a legjobban. Amikor õ magyarázhatja a Bibliát. És nagyon „ért” hozzá: „…ezt ma már nem úgy kell érteni…azt nem az Úr, csak Pál apostol mondja…az csak a korinthusiaknak szól…nem kell annyira fanatikusnak lenni…az Úr sem várja ezt tõlünk…” – sorolhatnám a hitetés megannyi válfaját, de nincsen értelme. „De aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül” (Mát 24,13). Életem egy kritikus szakaszánál azt mérlegeltem, elvárja – e tõlem Isten, hogy egy bizonyos dologban kitartsak, vagy az csupán a saját ügybuzgóságom, ami nélkül rengeteg szenvedéstõl megkímélhetném magam. A következõ ige józanított ki: „Ennyire esztelenek vagytok? Amit Lélekben kezdtetek el, most testben fejeznétek be? Annyit szenvedtetek hiába?” (Gal 3,3-4). Isten nem marad adósa egyetlen engedelmes lépés megtételének sem, ám földi életünket fölhasználva akkor fog maradandó jót alkotni, ha folyamatosan a rendelkezésére állunk.

Egyenlõ hit

Az eddig fejtegetett, biblikus hittel kapcsolatos dolgok után egy fontos területhez érkeztem: Milyen mértékben, vagy milyen mérték szerint osztogatja Isten a hitet?
Talán hajlamosak lennénk azt gondolni, hogy a hit mértékét tekintve nem egyenlõ eséllyel indul mindenki. Valakinek nagy hit adatik, másoknak kisebb…?
Figyelünk egy testvért, aki olyan ígéreteket tart számon, amelyeknek beteljesedésére vajmi kevés esélyt látunk. Szilárdan hiszi, hogy az ígéreteket Istentõl vette, és úgy rendezkedik be, mint aki készpénznek veszi azok beteljesedését. Nagy hite van – állapítjuk meg róla éppúgy, mint azokról a testvéreinkrõl, akik így tudnak hinni. Bezzeg én! Én nem kaptam Istentõl akkora hitet. Ebben a téves elgondolásunkban talán a következõ igevers is megerõsíthet: „Mert bizony mondom néktek: Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; És semmi sem volna lehetetlen néktek” (Mt 17,20b). Ám az Úr Jézus ezen a helyen nem a hit mértékérõl, hanem a fajtájáról, tulajdonságáról beszél. Az Újszövetség eredeti, görög szövegében így
hangzik ugyanez a kijelentés: „…ha olyan hitetek lenne, mint a mustármag…” Vagyis ha a mustármag tulajdonságait megnézzük, jobban megértjük, mit akart mondani ezzel az Úr Jézus. A Szentírás rávilágít a mustármag egyik legalapvetõbb tulajdonságára, ami témánk szempontjából lényegi.
„Hasonlatos a mennyeknek országa a mustármaghoz, amelyet vévén az ember elvete az õ mezejében. Amely kisebb ugyan minden magnál; de amikor felnõ, nagyobb a veteményeknél, és fává lesz, annyira, hogy reá szállanak az égi madarak, és fészket raknak ágain” (Mt 13,31-32).
Mindezeket egybevetve nyugodtan kijelenthetjük, hogy Isten a hit ajándékát egyenlõ mértékben osztja ki, akár mint egy egységcsomagot, és minden hívõre rá van bízva, mit kezd vele, mekkorává hagyja felnõni.
Péter apostol második levelének bevezetõ soraiban így köszönti testvéreit: „Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, azoknak, akik velünk egyenlõ drága hitet nyertek a mi Istenünknek és megtartónknak Jézus Krisztusnak igazságában” (2Pét 1,1).

Hitünk tápláléka

Ugyanezt a gondolatot erõsíti az a tény, hogy a hit szó az Újszövetség eredeti szövegében sokkal gazdagabb jelentéstartalommal bír, mint a magyar nyelvben. Ha szöveghûen fordítjuk, akkor hithûségrõl beszélhetünk. Tehát Istentõl kapott mustármagnyi hitem növekedésének üteme rám van bízva. A hûségünk mértékén (Isten megértett kijelentései, szava iránt) múlik a hitünk mértéke. Pontosan akkora a hitünk, amekkorává engedtük növekedni a hûségünkkel vagy a hûtlenségünkkel. A mustármagnyi hitbe bele van kódolva a növekedés, de ezt nekünk kell munkálnunk, ha úgy tetszik, nekünk kell táplálnunk, etetnünk a magot. Ezt pedig az engedelmesség útján tehetjük.
Amikor Jézus Krisztus a megbocsátásról beszélt a tanítványaival, kitört belõlük a vágy: „Növeljed a mi hitünket!” (Lk 17,5b) Mintha csak azt kérték volna a mestertõl: Növeld a mi hûségünket! Nem testvér! Isten az, aki a növekedést adja, de plántálni és öntözni nekünk kell. „Én plántáltam, Apollós öntözött; de az Isten adja vala a növekedést. Azért sem aki plántál, nem valami, sem aki öntöz; hanem a növekedést adó Isten.” (1Kor 3,6-7).
Nem véletlen, hogy az Úr Jézus a tanítványoknak való feleletében a háziszolgák feltétlen engedelmességét hozza példaként, akik uruknak parancsát maradéktalanul végrehajtják, mivel ez a tõlük elvárt kötelesség. Nekünk kell hûségeseknek lennünk, és ha ennek nekifeszülünk, akkor az Úr sikerre fogja vinni törekvésünket. „Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülõ Istené” (Róm 9,16).
„Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvébõl” (Fil 2,13). „…amint az Isten adta kinek – kinek a hit mértékét…” (Róm 12,3b)
Végül mindezek után joggal merülhet fel a kérdés, hogyan kell hát érteni a fent idézett verset? Itt Pál apostol világossá teszi, hogy nem a mustármagnyi hitrõl beszél (az alapcsomagról), hanem a különleges kegyelmi ajándékokról, amelyek a szolgálatra képesítik a hívõket. A korinthusiaknak írt elsõ levelének tizenkettedik részében foglalkozik a kegyelmi ajándékokkal (karizmákkal). Isten ezek között a rendkívüli hit ajándékát is osztogatja kinek – kinek, amint akarja. Nem találomra, véletlenszerûen vagy önkényesen, hanem a hithûség mértéke szerint. Vagyis senki ne akarjon többnek látszani, ne is gondoljon magáról többet, mint amennyire elsegítette Isten kegyelme a hithûsége, azaz engedelmessége nyomán! Mindenki azokkal a kegyelmi ajándékokkal szolgáljon, amelyeket Isten kiosztott neki hûségének, engedelmességének mértéke szerint a szolgálatra!
Ahogyan Isten az Õ Szellemét sem rész szerint adja, a hitet sem, hiszen a kettõ egy és ugyanaz. „…az Isten nem mérték szerint adja a Lelket” (Jn 3,34b). „Mivelhogy pedig a hitnek mibennünk is ugyanaz a lelke van meg…” (2Kor 4,13a). A kegyelmi ajándékokban azonban különbség van. „A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek. A szolgálatokban is különbség van, de ugyanaz az Úr. És különbség van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, aki cselekszi mindezt mindenekben” (1Kor 12,4-6).

Összegzés

Ha Istentõl élõ hitet kaptál, az mindenki elõtt nyilvánvaló, mivel hitednek üdvös cselekedetei nap mint nap megnyilvánulnak az életedben. „De mondhatja valaki: Néked hited van, nékem pedig cselekedeteim vannak. Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidbõl, és én meg fogom néked mutatni az én cselekedeteimbõl az én hitemet” (Jak 2,18). Pontosan ugyanazokkal az esélyekkel indultál az Úr Jézus követésére, mint Spurgeon, Moody, Müller György vagy Pál apostol, nyilván egészen más személyre szabott küldetéssel (1Kor 12,12-31). Ha kitartó vagy az Isten iránti engedelmességben, mustármagnyi hited akkorára fog nõni, hogy semmi sem lesz elõtted lehetetlen. „Mert bizony mondom néktek: Ha olyan hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek”
(Mt 17, 20).
Engedelmességed nyomán az Úr már itt a földön egyre többre fog bízni. Egyre aktívabban bevon üdvös terveibe, és ezekre a feladatokra egyre gazdagabban ellát különleges kegyelmi ajándékaival, karizmáival. „Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van” (Mt 25,29).
Ha mindvégig állhatatos maradsz, akkor Isten téged is a hithõsök sorába emel.
„„És ezekre kicsoda alkalmatos? (2Kor 2,16b). „Nem mintha magunktól volnánk alkalmatosak valamit gondolni, úgy mint magunkból; ellenkezõleg, a mi alkalmatos voltunk az Istentõl van: Aki alkalmasakká tett minket arra, hogy új szövetség szolgái legyünk, nem betûé, hanem Szellemé; mert a betû megöl, a Szellem pedig megelevenít” (2Kor 3,5-6). „Embereknél ez lehetetlen,

Vissza