„KÖRÜLBÁSTYÁZVA” IGÉKKEL

Megtérésemben, újjászületésemben az Úr eszközként használta egyik testvérnőmet, akivel bár évek óta levelezésben álltunk, első személyes találkozásunk akkor történt, amikor az Úr új élettel ajándékozott meg. A náluk töltött első néhány nap hozta magával azt, hogy családja többi tagját is megismerhettem. Ekkor találkoztam először leendő férjemmel, Robival is, aki ennek a testvérnőnek az egyik öccse volt. Ezekben a napokban, amikor én magam is új teremtés lettem, minden újjá lett, újként hatott rám a hívő élet olyan gyakorlati módon való megélése is, amit náluk tapasztaltam. Vonzott a világosság, az Úrral való minél mélyebb közösség átélésének vágya. Ekkor szolgáltattam ki életem minden területét Isten számára. A házasság kérdésével kapcsolatban csak annyi fogalmazódott meg bennem, hogy az Úr legalább olyan komoly hívő férjet adjon, mint amilyennek a Frank fiúkat megismertem. Robi már első látásra szimpatikusnak tűnt. Annál is inkább felfigyeltem rá, mivel ő volt a család velem egyidős tagja. Mindenesetre nem foglalkoztatott sem ő, sem a házasság kérdése. Teltek az évek az Úr megismerésében, szolgálatában, amikor kezdtem észrevenni magamban, hogy egyre gyakrabban előjön bennem az ő személye. Nem nevezhetem belső bizonyosságnak azt, ami bennem volt, hisz nem tudtam Isten véleményét, mégis ott volt bennem a sejtés, hogy idővel majd ő lesz a férjem. Egy darabig nem foglalkoztam vele, majd egy idő után úgy láttam megkérdezhetem ezzel kapcsolatban Isten véleményét. Szabad volt a szívem az igenre és a nemre is. Az Úr egy Igével válaszolt az Ezékiel 4:2-ből: „… építs ellene tornyot, tölts ellene sáncot…”. Nem láttam egyértelműen nemleges választ ebben a mondatban, azt sejtette velem az Ige, hogy eljön majd az idő, amikor ezek az Úrtól rendelt falak leomlanak. Mindenestre megértettem, hogy az az Úr akarata, hogy egy olyan védőfalat építsek magam köré a Robi személye és minden férjhezmenetellel kapcsolatos gondolat ellen, hogy az tökéletes védelmet jelentsen a számomra. Fölépítettem a falat, bezártam a szívem. Az évek során egyszer-egyszer, anélkül hogy bármiféle vezettetést kértem volna, olyan Igékkel figyelmeztetett az Úr, amelyekben újra előjött a kőfalak, a torony képe. Egy menyegző alkalmával pl., amikor elejét kellett vennem mindenféle ábrándozásnak a jövőmmel kapcsolatban, a 48. Zsoltár verséből szólított meg Isten: „ Vegyétek körül a Siont, kerüljétek meg azt, számláljátok meg tornyait. Jól nézzétek meg sáncait, járjátok be palotáit…”. Azonnal tudtam, hogy a falakat őrízni kell, még kell hogy álljanak, még nem jött el az Úrtól rendelt idő, hogy leomoljanak. Időközben egy-egy ifjúsági találkozó, nyári tábor alkalmával kezdtem látni Robiban a testtől születettet, a romlottat, s eközben önmagamra is egyre inkább rányílt a szemem. Kétségbeestem. Mi lesz Uram velünk? Szörnyű amilyen ő, de magamat is így látom! Ennek így kell lennie? Az ekkor kapott igei vezettetés pecsételte meg, hogy minden eddigi gondolat Őtőle volt bennem: „Azért vár az Úr, hogy könyörüljön rajtatok, és azért felséges Ő, hogy megkegyelmezzen néktek… bizton könyörül rajtad ő kiáltásod szavára… Megútáljátok a ti megezüstözött bálványaitokat és megaranyozott képeiteket, kiszórod őket, mint az undokságot, ki innen! szólsz nékik… És ad esőt a magra, amivel a földedet beveted (és sorolja az áldásokat…), és a holdnak fénye olyan lesz, mint a napnak fénye, és a napnak fénye, mint hét napnak napfénye, mikor a tornyok leomlanak.” (Ézs. 30:18-26). Nagyon megvígasztalt Istennek ilyen egyértelmű bátorítása, hogy mindkettőnket megtisztít minden undokságtól, hogy sokkal értékesebbek legyünk az Ő és egymás számára is. Ezidőtájt jelentkezett egy kérő. Nem értettem, hisz én más vezettetést kaptam. Az Úr tanácsolt: „…valaki titket rá ne szedjen hitető beszéddel” (Kol. 2:4). S a jól ismert képpel bátorított: „…szabadítását adta kőfal és bástya gyanánt!” (Ézs. 26:1). Hasonló helyzetekben előbb vagy utóbb, de mindig egyértelművé vált számomra Isten véleménye. Eljött azonban az az időszak, amikor a körülmények is megkérdőjelezték bennem az eddigi vezettetésem. Robiról azt a hírt hallottam – miután nagy mélységeket járt meg – hogy soha nem fog megnősülni, másrászt pedig ki akar települni Izráelbe. Lelki tusámat csak tetézte hogy ezidőtájt újra megkérték a kezem. Az elmúlt évek minden kijelentése, ígérete megkérdőjeleződött bennem. Úgy éreztem magam, mint akit kifosztottak, meggyaláztak, a kérők pedig erőszakkal lerombolták az épített kőfalaimat. Lelkiállapotomat, gondolataimat tökéletesen fogalmazta meg az ezután olvasott Zsoltár: „ Felbontottad a te szolgáddal kötött szövetségedet, földre tiportad az ő koronáját. Lerontottad az ő kőfalait mind, romokká tetted az ő erősségeit. Zsákmányolták őt mind az útonjárók, gyalázattá lőn az ő szomszédai előtt.. . de az én kegyelmemet nem vonom meg tőle, és az én hűséges voltomban nem hazudom. Nem töröm meg az én szövetségemet, és ami kijött az én számból, el nem vátoztatom (Zsolt. 89:34-42). Utolsó próba volt, amikor egy újabb lánykérés kapcsán álltam az Úr előtt. Az Úr azt a történetet hozta elém, amikor Sámuel elmegy Isaihoz, hogy egyik fiát királlyá kenje. Vezetik sorra elő a fiúkat, és az Úr azt mondja Sámuelnek, ez sem az, ez sem az, akit az Úr választott, „… hátra van még…” . Ebben a hitben adtam nemleges választ. Ugyanakkor Isten ígéretet adott arra nézve is, hogy új falakat épít, örökkévalót, drágakövekből. És ez lesz a mi házasságunk: „Ó, te szegény, szélvésztől hányt, vígasztalás nélkül való! Íme, ólomporba rakom köveidet, és zafírokra alapítalak. Rubinból csinálom falaid párkányzatát, és kapuidat gránátkövekből, és határodat drágakövekből!” (Ézs. 54:11-12). Nem sok idő elteltével Robi megkérte a kezem. Aznap reggel, mikorra bejelentkezett, az Úr azzal indított a napnak: „Kicsoda, aki mindezt megmondta előre? Vajon nem én, az Isten?” (Ézs) Azonnal igent mondtam.
Serestyén Katalin

IGE NÉLKÜL MÉGIS VEZETTETVE

Éveken keresztül roppant sértette az önérzetemet az, hogy voltak, akiknek határozott elképzelése volt leendő társam személyét illetően. Nem akartam, hogy mások predesztináljanak engem arra, ki legyen a feleségem. Ugyanakkor tudomásomra jutott az is, hogy mi zajlik a Kati szívében. Miközben éveken keresztül kerültem a vele való találkozásnak még csak a lehetőségét is, egyre inkább éreztem azt, hogy valószínűleg ez lesz Isten akarata. Ezidő alatt a sátán gondoskodott arról hogy felnagyítsa előttem az ő gyengéit, és azon mesterkedett, hogy a közöttünk meglévő minimális testvéri kapcsolatot is megmételyezze. Jöttek a bukásaim is, amik még inkább távolították tőlem. Mindezek ellenére, ha a nősülésre gondoltam, egyesélyesnek láttam a dolgot, mert ha nem Kati, akkor ugyan ki más? Tusakodtam az Úr előtt, szerettem volna hogy az én elképzeléseimnek megfelelően jelentse ki nekem az akaratát, amit egyébként kész voltam megcselekedni. Ő nem válaszolt, csak azt hozta különféle körülmények folytán a tudomásomra, hogy bizony hamarosan itt az ideje a nősülésnek. „Én is így látom Uram, de szeretném azt a lányt megkérni, akit Te mutatsz. Miért nem teszed egyértelművé?” Szerettem volna, ha Igék sorát kapom, ha gyapjút gyapjúra halmoz, de az Úr mást akart. Ő azt várta hogy alázzam meg magam, és fogadjam el, hogy Ő Katit választotta, még akkor is, ha ez sérti az önérzetemet. Egyetlen Igét sem adott.
Pár hónappal ezután egy álmot láttam. Azt álmodtam, hogy az imaházban sepregetek ( gondnok lévén), miközben arra leszek figyelmes, hogy nyílik az ajtó, és kiöltözött emberekkel telik meg az imaház. Döbbenten jöttem rá, hogy a saját menyegzőmre gyülekeznek. Kétségbeestem. Máris teszem le a seprűt, szaladok haza átöltözni. Így is tettem, miközben eszembejutott, hogy hoppá, micsoda lehetőségem van, hogy végre megtudjam, ki lesz a feleségem! -Na, ezt megvárom! – gondoltam, és megálltam az ajtóban. Vezetik be a menyasszonyom, kíváncsian nézem, ki lehet az, de hiába. Egy teljesen ismeretlen arc. Megijedtem. Tényleg ő az én menyasszonyom? Biztos, hogy jól választottam? Látván a zavaromat, a liturgiát vezető testvér így szólt: „Amíg a vőlegény testvér elkészül, énekeljünk el még egy éneket!” Még emlékszem arra, hogy kétségbeeseve szaladtam haza átöltözni. Itt megszakadt az álom. Napokig nem tudtam hová tenni. Sejtettem, hogy az Úrtól való, de nem értettem mi lehet az üzenete. Végül – egy testvérrel megosztva a dolgot – két megállapítást vontam le belőle: le kell tennem a seprűt, mennem kell öltözni, sietnem kell mert elkések, körmömre ég a dolog. De nem értettem, miért nem igazít el az Úr a mennyasszony személyét illetően. Megmakacsoltam magam, és elhatártoztam, hogy nem foglalkozom a kérdéssel. Majd ha Isten tényleg azt akarja, hogy nősüljek, világosabban fog vezetni. Félretettem a kérdést. Eltelt egy pár hónap, és megint álmot láttam, amelyben egy testvérem bizonyságtétel keretében arról számolt be, hogy Kati felülbírálta korábbi egyértelmű vezettetését a párválasztással kapcsolatban. Megijedtem. Kati így döntött? Majd a szószéken szolgáló testvér nekemszegezte a kijelentést: „Isten nem hazudik, amit egyszer Ő kijelent, azt nem másítja meg. Ez a dolog az Úrtól való!” Álmom második részében pedig egyértelműen megjelentette Isten hogy Ő Katit választotta, és a lánykérés körülményeit is. Bár féltem csupán álmokra építeni egy ilyen súlyú döntést, ezután sem kaptam bátorításul egyetlen igeverset sem, mivel Isten azt akarta, hogy döntésem pusztán a hitemre támaszkodjon. Emlékeztetett Mózesre, akinek Ő azt mondta, hogy nyújtsa ki a kezét a tenger felé, és majd Ő cselekszik. Mózes engedelmeskedett, de a tenger csak akkor nyílt kétfelé, amikor kinyújtotta a kezét és elindult. A másnap elhangzott imaórai buzdítás figyelmeztetett: „…szükséges nékünk a hallottakra figyelmeznünk, hogy valaha el ne sodortassunk” (Zsid. 2:1). Hangosan imádkoztam, ez volt az én „kéznyújtásom”. Erre Ő elkezdte megnyitni a tengert. Az istentiszteleti alapige a Ján. 3:25-30 volt: „Akinek jegyese van, vőlegény az, a vőlegény barátja pedig (az Úr Jézus, aki az Ő barátainak nevez minket egy másik helyen), aki ott áll és hallja őt (hallotta az én imádságomat), örvendezve örül a vőlegény szavának”! Megértettem Uram akaratát, és nem telt bele két hét, eljegyeztük egymást. Örömmel engedtünk teret immár a túlcsorduló szerelemnek, amelyet Salamon olyan szépen megénekelt.
Frank Róbert

Vissza