A felemás igával kapcsolatban, ha csak egyetlenegy igét idézhetnék a Szentírásból, ez a következő lenne: “az asszony ige nélkül nyerje meg a férjét”, a magaviseletével (         ). Tehát ha valahol nem papolni és beszélni kell, akkor az a házasság, különösen a felemás iga. MEGMUTATNI, MEGÉLNI kell a hitet, a szeretetet, a megbocsátást.

            Biztosan nagyon sokszor hallottuk már azt az igét, hogy az asszony engedelmeskedjen a férjének. Sokak előtt talán vörös posztóként jelenik meg az engedelmesség fogalma, mert mindig engedelmeskedni, tűrni, alávetettségben lenni, esetleg fogcsikorgatva, nem szívvel, kemény dolognak tűnik!  Ha azonban megértjük Isten eredeti tervét, és vállaljuk azt magunkra nézve, átélhetjük, hogy nagyon-nagyon szép küldetés feleségnek lenni! Kiváltság!

            Ha meg akarjuk érteni, milyen feltételei vannak annak, hogy jól működjön a házasságunk, ha látni akarjuk működni az isteni törvényszerűségeket, tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen alapvető szükségletei vannak a házasfeleknek.

  A nõ szükséglete

            A nõ számára a házasságban a legfontosabb a biztonságérzet. Úgy van megalkotva, hogy nagyon fontos a számára, hogy védettségben, biztonságban érezze magát a férje mellett.

            Sok esetben az asszony és a férfi elbeszélnek egymás mellett, nem értik egymást, s ez problémához, frusztrációhoz, sokszor váláshoz vezet. A nő romantikára vágyik, ahogyan gyerekként a mesebeli herceget várta. A férfi ugyanarra vágyik, de MÁSHOGY!

   A férfi két alapvető szükséglete

            Vajon mi az a két dolog, ami egy férfinak a legfontosabb a házasságban?

A tisztelet és a boldog házasélet, vagy más szóval kifejezve: a szexuális meghittség.

            “Mert nem is a férfiú teremtetett az asszonyért, hanem az asszony a férfiúért” (          ). “Az asszony pedig meglássa, hogy félje – azaz tisztelje – az õ férjét, mert a férj feje a feleségnek, miként a Krisztus is feje az egyháznak” (                 ).

            A feminizmus és emancipáció korában ez egy botrányos dolog, de ebben az Igében benne van az a kiváltság, hogy szolgálhatom a férjemet, védelem alatt lehetek. A kendő viselése így tehát nem törvényeskedés, vagy szimpla szabály, hanem ezt az igazságot fejezi ki elsősorban a szellemvilág felé.

    Egy férfi szeretné erősnek, bátornak, fontosnak érezni magát, vezetőnek, mint a teremtés koronája, aki megvédi a gyenge nőt. S amikor ez nem így működik a házasságok legtöbbjében, az nem azért van, mert olyan pipogya, tutyimutyi az a férj, olyan adottságokkal született, hanem azért, mert nem tudta kibontakoztatni az Istentől belekódolt ajándékokat, képességeket. S ennek – többek között – mindig oka a feleség is. Minél kedvesebb, szelídebb, nőiesebb egy nő – s itt nem sminkre, szempillaverdesésre, vagy olyanfajta megjátszásra gondolok, hogy én vagyok a gyenge nő -, annál férfiasabb egy férfi. Felelősségteljesebb, teherhordóbb, bátrabb, bevállalósabb lesz még az un. papucsférj is.

   Egyszer egy asszony azt kérdezte a férjétől, mi a legfontosabb számára, milyen feleség legyen. A hűségre, vagy más szép jelzőre számított, de a férje azt mondta: “Csak semmi ellenállás!” Hadd legyek én a főnök! Isten ezt a szerepet nekem szánta. Vagyis a feleség ismerje el a férj elsőbbségét, támogassa szolgálatában.

  Ha a szükséglet nincs betöltve

            A házasságkötés után a szépen induló kapcsolatban az asszony gyakran elköveti a tiszteletlenség elemi meg-nyilvánulásait: elkezd nevelni, kioktatni, javítgatni. Rossz színben tünteti fel a férjet, kipletykálja, megcélozza a gyenge pontjait. Aláássa a tekintélyét. Megin-dulhat egyfajta rivalizálás, hogy ki az úr a házban, kié az utolsó szó. A nőknek komoly fegyvertára van: rafinéria, hisztéria, zsörtölődés. Ha

őszinték akarunk lenni, beismerjük, hogy a hajlam ott van mindannyiunkban erre. Mindez különösen akkor fájdalmas egy férfinak, ha nem négy fal között, hanem társaságban történik. Egy férfi nehezen viseli, ha esetlennek, butának, gyengének látják. A mi kapcsolatunkban a legelső ilyen helyzet az volt, mikor friss jegyesként egy nagy-szabású ifjúsági alkalomra mentünk, ahol megkértek minket, hogy meséljük el a történetünket. Nem egymás mellett ültünk még, én kezdtem a beszámolót. Olyasmit mondtam, hogy: “A vőlegényem amott ül, állj fel légy szíves!” Lehet hogy más férfinak picit sem lenne gond az ilyen, az én vőle-gényemet, mint utóbb megtudtam, nagyon rosszul érintette, hogy én őt felállítgatom…Szegénynek máris sérült a férfiúi önbecsülése, mert én – a magam ostoba módján – nem vettem észre, hogy ez is tiszteletlenség volt.

 Amikor egy férfi nem kapja meg a kötelező tiszteletet, keserű, mérges, haragtartó lesz. Rossz irányt vesz a házasság, páros magánnyá alakul a kapcsolat. Amikor egy asszony tiszteletlen, a legfontosabbat rombolja a férfiban: a boldogság legfontosabb elemét, hogy tisztelhető legyen, vezető legyen, õ legyen az élen.

  Éppen ezért, ha megtörténik egy házasságban a legszörnyűbb dolog, a házasságtörés, akkor az  többnyire nem azért következik be, mert a férfi nem tudott parancsolni a vérének, nem pusztán az érzéki megkívánás, hanem egy nagyfokú lelki kielégületlenség miatt, amit nem kap meg otthon. Egy férfi a tisztelet hiányában lelki beteggé válik. Innen indul a perverzió, pornográfia, egy új szerelem, az alkoholizmus, és sok egyéb pótcselekvés. Attól a nőtől pedig, aki elcsábította, folyamatosan azt hallja, hogy milyen okos, ügyes, stb. Először megkapja a lelki szükségleteit, aztán törvényszerűen megtörténik a testi házasságtörés is. A világban is pontosan így működik mindez, ilyen értelemben nincs különbség a hívő és hitetlen házasság között.

A tisztelet gyakorlása

  Ha egy feleség gyakorlati módon tiszteli a férjét, akkor ezzel arra készteti, hogy érdemes harcolni, küzdeni, kilábalni a depresszióból! A férj-nek rányílik a szeme a felesége érdemeire, kiválóságára, és örömnek éli meg a házasságot. Van egy kincsem!

            A feleségnek – Istentõl tanítottan – rá kell ébrednie, meg kell tanulnia, miért is tisztelje a férjét. Akkor is, ha nem tiszteletreméltó! Ha rideg, hideg, önzõ, lusta, durva, félrelép, elissza a pénzt. Hála Istennek, legtöbbünk férjére nem ez jellemzõ, de elõfordulhat.

            De miért is tiszteljem a férjem? Elsõsorban a pozíciója miatt. Isten tette õt elöljárómmá, feljebbvalómmá, veze-tõmmé. Tehát tulajdonképpen Isten miatt tisztelem õt, az Úr Jézus drága vérén megváltottat. Aztán tisztelem ember mivolta miatt, mint Isten értékes teremtményét, és végül tisztelem õt azért, amilyen.

  Amikor Isten beljebb segít az önismeretben, akkor automatikusan jön a másik felértékelése. Amikor én alászállok, akkor a másikat emelem! De csak akkor tudok alászállni, önismeretre jutni, ha istenismeretre is jutok. Ennek pedig alapja az Istennel való napi kapcsolat, a szívbõl gyakorolt igeolvasás és imádkozás: “Istenem, vizsgálj meg! Törjél össze engem, mutass be önmagamnak! Szeretnék a Te világosságodba kerülni!” Egy ilyen ima után rögtön helyreállnak a dolgok, s tökéletesen más szemléletmóddal viszonyulok ugyanahhoz az élethelyzethez. Rájövök arra, hogy én ugyanolyan bûnös vagyok, mint a férjem! Egy picit sem vagyok jobb! Még akkor sem, ha a férjem naponta a kocsmában van, vagy naponta elmegy a szeretõjéhez! Nem vagyok jobb tõle hajlamaimban, öröklött genetikában, ugyanarra a gonoszságra képes vagyok! Mert amikor a gyûlölet megszületik a szívemben, akkor Isten hihetetlen magas mércéje szerint gyilkos vagyok! Amikor mindezzel szembesülök, akkor azt mondom: “Uram, még nem hagyott itt a férjem? Még nem csapta rám az ajtót? Még szeret, és ragaszkodik hozzám? Nem érdemlem meg,- köszönöm! Csak a Te kegyelmed éltet!” Menjek tehát az Úr elé naponta, alázzon meg, tisztítson meg, juttasson más látásmódra, szabadítson meg a mártír szereptõl! 35 év hívõ élet után azt mondom, hogy egy nyomorult bûnös vagyok, aki egy fikarcnyival sem több a társától. Ha nem találok semmi tisztelnivalót a férjemben, mindig velem van a baj, mert nem tudom magam megalázni, túl sokra tartom magam. Ilyen felismerésekre gyakran el kell jutnunk, hogy igazán segítõtársai lehessünk a férjünknek, és emelhessük õt.

            Abban az idõben, amikor nem tudtam, hogy miért tiszteljem a férjem,    s Isten elé álltam gyötrõdve, vezérigémmé vált a következõ ige: “Drágábbá teszem az embert a színaranynál és a férfit Ofír kincsaranyánál” (        ). Belekapaszkodtam ebbe az igébe, hogy akkor én ezt meg fogom élni! S megéltem!  Amikor láttam, hogy az Ördög el akarja venni tõlem a férjemet, olyan módon bombázta a lelkét depresszióval, keserû gondolatokkal, életuntsággal, hogy féltem, elveszítem õt. “De hiszen nekem õ drága! Istentõl kaptam! Erre épül a házasságunk! Könyörülj rajtam, hogy igazán segítõtárs legyek, aki segít a lelke megmentésében!”

A Sátán gyûlöli a házasságot, mert az a legrégebbi és legfontosabb Istentõl jövõ alkotóeleme a társadalomnak. Éppen ezért akarja leginkább ezt szétrobbantani. Szükséges, hogy jó házasságunk legyen, mert a mai világban ez nagyon messzire világít. Arról ismerik meg az Urat, ha mi egymást szeretni fogjuk.

   A tisztelet a gyakorlatban azt is jelenti, hogy a férjet fontossági sorrendben a gyerekek elé helyezem. Amikor hazajön a férj megfáradva a munkahelyérõl, mint egy csatamezõrõl, egy békés, nyugodt, meleg otthonra vágyik, olyan

asszonyra, aki minden figyelmével körülveszi, meghallgatja. Nem fél füllel, nem kényszerbõl! Aki bölcs tanácsot ad, aki melléáll minden dologban! Ebbõl a gyerek profitál leginkább, mert ha látja, hogy a szülõk szeretik, ölelik, puszilják egymást, biztonságban érzi magát.

Szexuális meghittség

            A Biblia egyáltalán nem álszemér-mes, vagy prüd. A  Zsolt                nyíltan örömteli házaséletre utal: “… a férj kijön az õ ágyasházából, mint egy hõs, mert örül hogy futhatja a pályát”. Nagyon fontos ez egy férfinak, általában sokkal fontosabb, mint egy nõnek. Fizikai törvényszerûségek mûködnek testében! Vágyik az együtt-létre, nem pusztán a fizikai aktusra, hanem ugyanúgy arra a lelkiségre is, amire a nõ. Házasságainkban mindezt rombolhatja talán a helytelen szemléletmód, neveltetés (“lányom, tûrjél, túl kell esni rajta stb.”), másrészrõl pedig a világ teljesen hamis értékrendje, ami szabadosságot, erkölcstelenséget mu-tat, s állati szintre süllyesztette a szexualitást. A világ az egyszerû hívõ asszonyt már nem is tartja jól ápoltnak, hiszen nem festi, nem szépíti magát. S bár öltözködése szemérmes, Isten elõtt kedves kell hogy legyen, s igyekeznie kell a hívõ férjnek is megfelelni. Férjével való kapcsolatában  mutathatja más oldalát. A férfi akkor örül, ha boldoggá tudta tenni a feleségét. Ha nem csak kapott örömet, gyönyört, hanem adott is! Soha ne jutalmazd vagy büntesd õt azzal, hogy odaadod vagy megvonod magad! Az egyik legundokabb bûn, és tönkreteszi a házasságot, a kapcsolatot. Add oda mindig örömmel,- szívvel-lélekkel – a testedet! Egy ilyan imádsággal: “Istenem, örömet akarok szerezni! Segíts, hogy megéljem én is, hogy testem-lelkem egy a férjemmel. Taníts! Akarom úgy megérinteni, úgy ölelni, hogy közöljek valamit a lelkembõl. Hogy szeretem. Hogy megbocsátottam. Hogy nekem õ a legfontosabb!”

            Amikor felvilágosítottam a gyermekeimet, azt mondtam nekik, hogy ez egy gyönyörû dolog. Ne a pornóújságból informálódjanak, s egy életre rossz iránt vegyen a hozzáállásuk.

            A házasélet Istentõl rendelt eszköz lehet 40-50 év után is, nemcsak a fia-talok és szépek elõjoga. A férjem kedvében járni azt is jelentheti, hogy ha õ szeretné, hogy néhány kilótól meg-szabaduljak, még akkor is igyekszem erre, ha mások óva intenek, hogy elég lesz a fogyásból, mert ráncos és beesett lesz az arcom. Ha nem megy a fogyás, fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy mennyire szeretem és tisztelem õt.

Személyes életpéldánk

   A férjem kb. 8-10 évig az Úr gyermekeként Isten nélkül élt, ezért ez nem klasszikus felemás iga volt. Pár éve már mondogatta, hogy belefáradt az Isten nélküli életbe. Sosem tagadta meg õt szóban, csak éppen nem élt hitben, és ez keserûvé tette. Nagyon sokszor kellett komoly önismeretre jutnom, megalázni magam, megbocsátani. Nem vártam azt, hogy ha az Úr meggyógyítja, helyreállítja, akkor megjavul majd a kapcsolatunk is. Mégis közeledtem felé, kimutattam a kedvességemet, s nem is tudtam, hogy mindez Isten eszköze volt irányába. S aztán az Úr elhozta annak az idejét, amikor feladott mindent, s visszatért Hozzá. Én azóta folyamatosan boldog vagyok, mert a férjemet kicserélték! Visszatagolódott Isten népe közé!

A szeretete gyakorlása- megbocsátás

            Költõk, írók megéneklik a szeretet nagyszerûségét, de igazán az agapé szeretet az, amelyik megbocsátó, önzetlen. Bennünk nincs meg ennek a képessége, de az Isten adja az Õ Lelke által!

            A megbocsátás hihetetlen fontos fogalom. Nem úgy bocsátok meg, hogy nem felejtek, és idõrõl idõre fejéhez verem a múltat, vagy csak ott van a szívemben, s az a finom mérõmûszer érzékeli a társamban, hogy nem bocsátottam meg, nem tudtam még igazán elfogadni. Ha az Úrral kapcsolatban vagyunk, nem tudunk nem megbocsátani szívbõl, egy életre! Ismerjük a történetet a királyról, aki hatalmas adósságot engedett el a szolgájának, de mikor az találkozik a neki kevéske pénzzel adós társával, könyörtelenül számonkéri rajta a tartozást. Nem utálatos dolog? Ha elvárás, számonkérés van bennem a másik felé – csak a szívemben,- az lebénítja a másikat.

            Bár minden házaspár között egy nagyon finom mérõmûszer mûködik szavak nélkül is, a kommunikációnak hihetetlenül fontos szerepe van. Az én férjem beszédes felém, könnyû dolgom volt, mert mindig tudtam, hányadán állunk. Õ elmondta a panaszát, örömét. Sokkal nehezebb azoknak, akik nem beszélgetnek. Feszül, feszül az elfojtott indulat, s egyszer kirobban, mint a vulkán, elsodorhatja még a házasságot is.

            Házasságunk legmélyebb periódusában volt egy olyan idõszak, amikor csiga módjára behúzódtunk a házainkba, pedig alapvetõen nagyon nyitottak vagyunk egymás felé. De úgy elmérgesedett a helyzet, hogy féltünk kimerészkedni a búvóhelyrõl, mert akkor bántást kapunk. Féltettük magunkat. Nem ismerõs képlet? Mindenhol van ilyen, hazudik, aki azt mondja hogy nincs ilyen. Gyötrõdtünk, mert amikor nincs házastársi egység és harmónia, az gyötrelem és kín a léleknek,- Isten nem erre teremtett. Emlékszem, ott feküdtem mellette, és érzékeltem azt a félelmetes keserûséget, ami benne volt, s Isten szólt nekem: “Érintsd meg!” “De elutasít!” “Érintsd meg!” “De elutasít!” Isten szólongatott, nagy harc volt, jelentõségteljes pillanat, s szót fogadtam. S ezzel az érintéssel az a masszív kõfal egy-szeriben leomlott, s több hónap keserve is. Tudtunk mindent meg-beszélni, és újra egymásra találni.

            Ismerõs dolog, ugye, hogy nem mersz nyitni, lépni, mert félsz a bántástól? Vállald a nyitást, vállald a bántást! Ez pusztán alázat kérdése. Egy olyan kép van bennem, hogy leugrom a szakadékba, de Isten majd megtart az Õ kegyelmével. Mindig nekem kell lépni a másik felé.

   Befejezésül néhány szó a bizalomról, ami talán minden házastársi kapcsolat koronája. Érdekes kettõsség ez, mert egyrészt “az öledben ülõ elõtt is zárd be a te szád” (            ),  “az Úr Jézus sem bízta magát az emberekre, mert tudta mi lakik az emberben (             ). Idõrõl-idõre mindenkinek meg kell élnie a teljes magányt, amikor a bizalmát egyedül csak Istenbe vetheti. Másrészt viszont a hajdani szent asszonyok “Istenben reménykedtek, engedel-meskedvén az õ férjüknek” (             ), illetve az Ige szerint a derék asszonyhoz  “bízik az õ férjének lelke”  (              ).

            Egy olyan “véd,-és dacszövetség” ez, amikor teljes bizalmunk van a másik hûsége, jóakarata felõl, amely mindenkivel szemben dacol a házasság, mint testi-lelki szövetség érdekében. Amikor tehát a férjemben bízok, akkor mélyebb értelemben az õt megtartó és segítõ Istenben bízok.

            Bárhol, bármilyen helyzetben legyünk is, legyen számunkra bátorítás az, hogy Istennél mindig lehet újat kezdeni!. Jót tervezett házasságaink felõl, és mindent megadott ahhoz, hogy mindinkább betölthessük azt az elhívást, amiért házasságba helyezett bennünket. A házasság legfõbb célja asszonyszemmel, hogy feltétel nélküli, szív szerinti engedelmességgel mutassunk rá a hívõ nép és mennyei Võlegénye kapcsolatára. Ezt munkálhatjuk aktívan a fentebb taglalt módon. Segítsen az Úr erre mindannyiunkat!