„ÍMÉ, AZ AJTÓ ELŐTT ÁLLOK ÉS ZÖRGETEK…”
(Jel 3,20)

Tivadaron nõttem fel pici gyermekkoromtól kezdve. Szüleim tisztelettudásra, becsületes életre neveltek. Általános iskolás koromban kezdtem járni hittan órákra, majd vasárnap gyermek-istentiszteletekre. Mikor
elérkezett a konfirmálás ideje, én is vallástételt tettem az Istenrõl a káté alapján, de csak késõbb fedeztem fel ennek igazi mondanivalóját.
Konfirmálásom után, én a többi fiataltól eltérõen, gyakran látogattam az istentiszteleteket. Sokat gondolkoztam az ott hallottakon, sokszor eldõlt bennem ezek hallatán, hogy most szeretnék változni, figyelni az igékre és azokat megtartani, jót cselekedni, de ezek a fogadkozások a semmibe foszlottak, akárhogyan erõlködtem, nem tudtam
úgy élni, ahogy elhatároztam.
Aztán teltek az évek, és a templomba járás már csak megszokássá vált, sokszor nyûggé. A középiskolás éveim alatt egy mély depresszióba kerültem – igazából erre semmi okom nem volt, hiszen jó gyermek voltam, példás
tanuló, nem kicsapongó – sokan lehet még irigyeltek is. Én mégis egy lelki válságba zuhantam, kisebbségi érzések vettek hatalmukba olyannyira, hogy volt idõ, amikor rettegtem
kimenni még a házunk ajtaján is, mert féltem, hogy az emberek kinevetnek, kigúnyolnak.
Ebben az állapotomban kaptam meghívást a Tivadaron megalakult bibliaórákra. Szívesen
mentem ezekre az alkalmakra, ott megnyugvást és egyfajta feltöltõdést éreztem.
Aztán eljutottam odáig, hogy magamban feltettem ezt a kérdést: „Mi az élet értelme?”;
„Miért is élünk ezen a világon, hisz annyi szenvedésben van részünk!”
Igazából semmilyen célt és kiutat nem láttam az életemben, és amikor a
lelkésznõnknek is feltettem ezt a kérdést, õ erre azt mondta: „Az élet értelme az, hogy
megtaláljuk Istent, és hogy vele éljünk!” Örültem ennek a válasznak, de mégis olyan távoli-
nak tûnt ez számomra. Hogyan lehetséges ez?
Aztán tovább telt az idõ, kikerültem ebbõl a lelki válságból és éltem a hétköznapi fiatalok
életét: tanultam, szórakoztam, barátkoztam. Azonban a bibliaórákra is rendszeresen jár-
tam, és kerestem a lelki békességet. Aztán két falubeli lánnyal egy keresztyén táborba men-
tünk, ahol hallottunk személyes életfordulásokat. Ekkor tõlem is megkérdezték a lányok,
hogy én milyen vagyok: meg vagyok térve? Én erre nem tudtam mit mondani, igazából
nem is értettem mit jelent ez pontosan. Azt tudtam, hogy jó ember vagyok, igyekszem
becsületesen élni, de hogy Istennel milyen a kapcsolatom? – erre nem tudtam felelni.
Aztán egyik bibliaórára vendégek érkeztek, egy keresztyén hívõ család, akiknek az élete
mély benyomást tett rám. Ekkor történt az, hogy az egyik barátnõm megtért. Én ebbõl
csupán annyit érzékeltem, hogy Andi sírt, aztán valami módon mégis megvigasztaló-
dott, és végül olyan öröm sugárzott belõle, amilyet elõtte még nem tapasztaltam.
Ezek után engem is elfogott a vágy, hogy én is szeretnék megtérni. Igyekeztem minden
reggel igét olvasni, és nagyon sokszor kértem, hogy adjon nekem is megtérést és új életet
Isten, de mégsem kaptam.
Próbáltam emberileg erõlködni, de mégis, semmi sem történt. Nem értettem miért van
ez, de késõbb megérettem. Az Úr meg akarta mutatni számomra, hogy
milyen is vagyok valójában: önzõ, büszke, különbnek tartom magam másoknál, és hogy
minden jó szándékommal is csak ártani tudok. Ezekbõl az lett világos számomra,
hogy magam vagyok az akadálya annak, hogy megtérjek.
Mindezeket felismerve még mindig vártam az Úrra. Egy vasárnapi napon, 2004-ben felhangzott a harangszó. Pont érettségi elõtt álltam és mérlegeltem, hogy menjek-e most istentiszteletre vagy maradjak inkább itthon és tanuljak. Aztán mégiscsak úgy döntöttem, hogy elmegyek. Bementem a templomba, és kezdõéneknek ezt a dicséretet énekeltük:
„Ó Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz, Bejönnél már, de némán kulcsfordulásra vársz.  Mi mondjuk, hogy miénk vagy, te vagy a név, a jel: ó szégyen, hogy te légy az, akinek várni kell. Ó Jézus, most kopogtatsz, sebhelyes még a kéz; Könnymarta kedves arcod oly búsan intve néz. Ó, áldott, drága jóság, mely ennyit tûrve vár! Ó bûnök szörnyû bûne, mely téged így kizár!”
Aztán az igehirdetés következett. A Jelenések könyvének 3. fejezetébõl a 14-tõl a 22-ig tartó rész lett felolvasva. A prédikáció alatt egyre jobban úgy éreztem, hogy ezek mind nekem szólnak és nem akárki, hanem Isten mondja ezeket nekem. Jellemez, hogy milyen vagyok: szeretnék megtérni, de szeretem még a világot is. „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév, így mivel lágymeleg vagy…
kivetlek téged az én számból.”; és én azt hiszem magamról, hogy milyen jó és tökéletes ember vagyok „…Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok… és semmire sincs szükségem…”, holott Isten szemében vak, nyomorult és szegény vagyok „…és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult…”!
A könnyeimmel küszködtem ezen az istentiszteleten, és megértettem, hogy Isten most szól.: „Ímé, az ajtó elõtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és meg-
nyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és õ énvelem.”
Ami a prédikáció után még jobban elpecsételte az Úr hangját, az, hogy az istentisztelet végén a korábbi ének utolsó versét énekeltük el: „Ó Jézus, szólsz s a szívhez a szó szelíden ér: “Így bánsz velem? – teérted hullt testembõl a vér!” Bús szégyennel behívunk az ajtónk nyitva már. Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj el a szívünk várva vár.”
Mindezek után hazamentem és otthon leroskadtam az ágyhoz, és megvallottam az Úrnak
sírva minden bûnömet. Az Úr sorolta, felhozta és miután ezeket mind elmondtam, azt éreztem, hogy felszabadult a lelkem. Bár akkor még nem tudtam, hogy ez valóban az, amire már több hónapja várok, ezért kértem Istent, hogy adjon igét, amellyel megerõsíti, hogy valóban az övé vagyok.
Napokon belül elém került egy igekártya, amire az volt írva: „Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” Ami még drága megtapasztalásom volt, hogy ezt a vasárnapot követõen körülbelül két hétig olyan örömöm volt, hogy szinte az egész világot keblemre tudtam volna ölelni. Akiket sokszor nehezen tudtam elviselni, még azok iránt is olyan szeretetet éreztem, hogy ezen még magam is csodálkoztam.
Mindezekre visszaemlékezve ma is azt tudom elmondani: „Hatalmasan cselekedett velem az ÚR, azért örvendezem!”
 Vissza