Nem hívő családban nevelkedtem. Így Istenről és a Bibliáról nem sokat hallottam. Szüleim elváltak, én édesanyámmal  és mostohaapámmal éltem együtt.  Mivel szüleim életében az alkohol fogyasztása szinte mindennapossá vált, egyre romlottak a körülményeink testileg és lelkileg egyaránt. Volt eset, hogy mostohaapám konyhakéssel kergetett minket.  Nagyon sokszor egyedül éreztem magam. Nem volt igazán senki, akivel megoszthattam volna a problémáimat.

Egyik karácsonyi ünnepen például  elmenekültem otthonról (szüleim éppen italos állapotban voltak). Az utcán bolyongtam késő estig gondolataimba merülve, és sóvárogva figyeltem a házaknál  a fényeket arra gondolva, hogy másoknak biztosan békességben telnek az ünnepek. Ilyenkor szívem mélyén még jobban éreztem azt az ürességet, amely sokszor kínozott. Nagyon fájdalmas volt látni, hogyan teszi tönkre az ital azokat, akiket legjobban szeretek.

Próbáltam a szívem mélyén lévő űrt kitölteni,  egy ideig pótolta is a tv, zene, sport, kung-fu, jóga. Ám egyik sem oldotta meg a problémáimat, amelyek fokozódtak. Rémálmaim és félelmeim voltak. Otthon is egyre erőszakosabb, követelőzőbb lettem. Előfordult, hogy a szüleimet indulatomban megütöttem.

Mint minden fiatalnak, nekem is voltak vágyaim. Gondoltam, énekesként  vagy színészként, esetleg sportolóként vagy kung-fu mesterként még sokra vihetem.  Valami csak összejön nekem is az életben.  De igazán egyikre sem volt reális esélyem.  Sokszor megfordult a fejemben, hogy mi az élet értelme, miért élek a földön.  A szüleimnél látott életet nem szerettem volna élni, de láttam azt is, hogy az emberek nagy része boldogtalanságban és képmutatásban él.  Miután láttam életem csődjét, az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben.

Amikor már nem bírtam tovább, a természetbe menekültem, és nagyokat sétáltam. Ekkor azt vettem észre magamon, hogy békesség és nyugalom tölt el. Ahogy figyeltem a természetet, úgy tudatosult bennem, hogy ez mind Isten alkotása. Többször előfordult, hogy lefekvés előtt imádkoztam Istenhez, hogy ne kárhozzak el.

Majd 17 éves koromban kórházba kerültem, ahol olyan műtéten estem át, ami megalázott. Teljesen legyengített, még menni is alig tudtam. Az addigi életem romokban hevert. Mellettem egy idős, hívő bácsi feküdt, aki beszélt nekem Jézus Krisztusról, mint személyes Megváltójáról. Vele imádkoztam először hangosan valami olyasmit, hogy “Úr Jézus, segíts nekem megtérnem!”

Az ő imádsága nagyon megmaradt bennem, nem betanult imádság volt, hanem beszélgetett Istennel. Ígértem neki, hogy majd elmegyek a Baptista Imaházba. Karácsony volt ekkor, és a kórházba a református egyháztól jött egy fiatal lelkész istentiszteletet tartani, ami nagyon tetszett. A kórházi kezelés után elbúcsúztam Lajos bácsitól,  azt ígérve, hogy megtérek, és azt mondtam neki, hogy húsz százalék, hogy katolikus, negyven százalék, hogy református, negyven százalék, hogy baptista leszek. Arra is ígéretet tettem, hogy írok neki.

Amikor azonban hazaérkeztem, minderről hamar elfelejtkeztem, újra a bűnös életemet folytattam tovább. A műtétem után nemsokkal meghalt a nagypapám, és amikor a temetésen ott álltam, belém hasított az a tudat, hogy ha én lennék a koporsóban, bűneim miatt az örök kárhozatra kerülnék. Ekkor már kerestem a megtérés útját. Ugyanaz a lelkész vezette a gyászistentiszteletet, akivel már a kórházban megismerkedtem.  Meghívott beszélgetni a lakására, és elfogadtam a meghívást. Nagyon hamar összebarátkoztunk. Ahhoz, hogy megkereszteljen és lekonfirmálhassak, konfirmációi előkészületre kellett járnom, ahol bibliaismeretre tettem szert. Ennek birtokában megkeresztelkedtem, és lekonfirmáltam.

Így lett egy vallásom, és azt hittem, ezzel minden le van rendezve, de nem így volt, még mindig bűneimben éltem. Istennel személyes kapcsolatom nem volt. Sőt, még mikor a templomba mentem, azt is megnéztem, hogy nem lát-e éppen valaki. Az osztályban sem beszéltem Krisztusról, féltem, hogy megvetnek, kiközösítenek. Hálás vagyok Istennek, hogy nem hagyott sokáig a vallásosság vakságában. Nem a reformátusokat akarom ezzel hibáztatni, hanem magamat, mert hit nélkül, bűneimhez ragaszkodva akartam üdvözülni.

A kórházban megismert bácsi írt a baptista fiataloknak, hogy látogassanak meg. Érdekelte őt, hogy mi történt azóta velem. (Később tudtam meg, hogy a feleségével imádkoztak értem többször is). Meglátogatott három hívő a gyülekezetből, akikkel beszélgettünk Istenről,  a Bibliáról, megtérésről. Megkérdezték, hogy meg vannak-e bocsátva a bűneim. Én erre nem tudtam válaszolni. Azt is kérdezték, hogy újjá vagyok-e születve, de erre sem tudtam mit felelni. Még sok mindenről beszélgettünk, amikor az egyik testvér azt mondta: “Sándor! Hogyha így folytatod az életedet, elkárhozol!”

Teljesen a szívemig hatolt ez a mondat, és azonnal lehullott rólam a vallásos lepel. Kemény volt ez a beszéd, de mellette ott volt a mentő kegyelem, amelyet megragadhattam. Ekkor értettem meg,  hogy Isten engem mennyire szeret, és hogy számomra is van kegyelem. Ezután a beszélgetés után imádkoztunk. Ők imádkoztak először, és én megint azt éreztem szavaikat hallva, amit a kórházban Lajos bácsi imádságánál. Ezek az imádságok személyesek, élők!

Amikor én kerültem sorra, csak sírtam, hogy én így nem tudok imádkozni, és csak nyögdécseltem valamit. De a testvérek biztattak, hogy higgyem el, Istennek az ilyen első, nyögdécselő, de őszinte imádságok is tetszenek. Másnap is eljöttek, hoztak egy áhitatos könyvet, és beszélgettünk egy keveset. Ez a két beszélgetés forgott bennem, míg egy este nem bírtam már tovább, leborultam az ágyam mellé, és elkezdtem megvallani Istennek a bűneimet, tisztátalan életemet, szüleim ellen elkövetett engedetlenségeimet… Ahogy soroltam Istennek, úgy könnyebbült meg a szívem, és töltött el Isten békessége. Átéltem azt, amit az Úr Jézus mondott: “Boldogok azok, akik sírnak, mert azok megvigasztaltatnak!”

Annyira boldog voltam, hogy úgy éreztem, az egész világ a szívembe fért volna. Ekkor már könnyebb volt megbocsátanom mindenkinek, és bocsánatot kértem azoktól, akiket megbántottam. Ettől a naptól kezdve az életem megváltozott, ami addig érték volt a szememben, az kár és szemét lett a Jézus Krisztus ismeretéért. Az Ő segítségével tudtam bűneimtől is megszabadulni.  Bár a Sátán egyből megcáfolta az egészet, és azzal próbált elhitetni, hogy semmi nem igaz az egészből. Ekkor Isten elé borultam, és megkérdeztem Tőle, hogyan lát engem.

Ő Ézsaiás könyvéből válaszolt nekem: “Örvendezvén örvendezek az Úrban, örüljön lelkem az én Istenemben; mert az üdvnek ruháival öltöztetett fel engem, az igazság palástjával vett engem körül, mint vőlegény, aki pap módon ékíti fel magát, és mint menyasszony, aki felrakja ékességeit” ( Ézs 61,10).

Újra békesség és öröm töltötte el a szívemet.  Azóta azt a szörnyű, üres érzést nem éreztem a szívemben. Később kimunkálta bennem Isten, hogy a bemerítés Neki való engedelmesség kérdése, épp ezért nagyon szükséges. Jézus Krisztus így tanította a tanítványait, amikor a földön járt, hogy ekképpen cselekedjenek.

Mostmár tudom, hogy ha meghalok, nem kell a kárhozatra mennem, mert Jézus Krisztus minden bűnömet eltörölte, és az Ő helyettes váltsága révén  nyitva van számomra a menny.

Azóta is vallom, hogy jó az Úrral együtt járni. Igaz az ének, hogy évről-évre édesebb az élet Istennel!