E közelmúltbeli eseményt Erdélyből származó testvéreinktől hallottuk, akik hazalátogatásuk során gazdagodtak az alábbi elbeszélés nyomán.
Történt ugyanis hogy a különösen sötét, ortodox babonaságairól elhíresült, romániai Olténia területét nem mindennapi árvíz sújtotta. Ezt a helyzetet csak tetézte, hogy az árhullám levonulása után évtizedek óta nem tapasztalt aszályos hónapok következtek. Az ott élő egyszerű, földművességből élő emberek, akik egyébként is, csupán máról – holnapra tengették szegényes életüket, teljesen a létbizonytalanság szélére sodródtak. Ilyen körülmények között kapott két testvér elhívást az Úrtól arra, hogy összegyűjtve egy komolyabb segélyszállítmányt jelentős pénzösszeggel kiegészítve ellátogassanak a vidékre. Föltett szándékuk volt, hogy az összegyűlt pénzösszegért kibéreljenek egy helyiséget, valós értékének sokszorosát kifizetve, ezzel segítve a lakosságot, és az így kínálkozó lehetőséget megragadva az evangéliumot hirdessék. Megérkezve az egyik településre fölkeresték a polgármestert, hogy kísérletet tegyenek a helyi kultúrház kibérlésére. Nem jártak sikerrel, mivel a polgármester szerint sokan próbálkoztak már korábban hasonlóval, ám a község ortodox papja mindig meghiúsította az ilyen kezdeményezéseket. Kezeit széttárva sajnálkozott:
„ Bármennyire is szeretném, hiszen szükség lenne az anyagi segítségre is, nem tehetem, mert nem kerülhetek összetűzésbe a pappal. Különben is az emberek rettegnek, mert a papnak természetfölötti hatalma van, és ha ő valakire megharagszik akkor annak az illetőnek még az élete is kérdésessé válik. Kapcsolatban van a szellemvilággal, és így olyan befolyása van, hogy nem érdemes ujjat húzni vele. De próbáljanak meg beszélni vele szemtől –szembe, hátha beadja a derekát.” A tanácsot megfogadva az ortodox plébániához vezetett az útjuk, de itt sem volt nagyobb sikerük, mert a pap, miután előadták kérésüket, haragosan fenyegetőzni kezdett:
„ Szó sem lehet róla, mit képzelnek maguk, térítgessenek csak ott, ahonnan jöttek! Három órát adok maguknak hogy elhagyják a falut, különben nem állok jót magamért!”
Testvéreink nem adták föl, hiszen őket az Úr küldte, elhatározták hogy megpróbálnak egy falubelit rávenni arra, hogy a kultúrház kibérlésére szánt összegért adja kölcsön egy-két órára legalább a házának udvarát. Ám az első arrajáró mama csak annyit felelt a kérésükre:
„ Adnám én fiam szívesen, de nem tehetem, mert ha megteszem, nem temet el a pap.”
Nem volt mit tenni, hiába volt a szép szó, a kérlelés, hiába mondták ők hogy nem kérnek mást, csupán egy konektorra lenne szükségük hogy egy kis hangerősítéssel énekelni tudjanak, meg hogy ők bizony busásan megfizetik az árát, a nénit nem tudták jó belátásra bírni.
Testvéreink úgy gondolták tesznek még egy kísérletet, és bár a másodjára megszólított idős néni is ugyanazzal utasította vissza őket mint az előző, egy kis kérlelésre mégis ráállt és azt mondta:
„Egy életem egy halálom, legyen úgy ahogy maguk akarják. Ha nem temet el a pap, akkor nem temet el. Most azonban egy ideig legalább jól élek.”
Így aztán testvéreink fizettek, majd kipakoltak az udvaron és hozzáláttak a szép evangéliumi énekek énekléséhez. Messzire szállt az énekszó, talán az egész falu felfigyelt rá, mégsem lehetett egyetlen árva lelket sem látni az utcán. Mintha átok ült volna mindenen. Valószínűsíthető, hogy a pap bűvölte a falu lakosságát ördögi mesterkedéseivel.
Már jó ideje énekeltek, amikor egyre inkább beborult az ég, és esni kezdett az eső. Először csak szemerkélt, majd egyre jobban rázendített, egészen annyira, hogy testvéreink nem kis keserűségére abba kellett hagyniuk az éneklést. Töredelmes szívvel álltak az Úr elé.
„ Urunk, félreértettünk téged? Nem a te akaratod volt ez a gondolat? Azért az eső is, hogy beláttasd ezt velünk? Nem akarod hogy itt énekeljünk , és bizonyságot tegyünk rólad? ”
Miközben így vizsgálódtak, egyszerre csak arra lettek figyelmesek, hogy férfiak sora kígyózik az udvar felé, mindegyiknek sejtelmesen hátra van téve a keze, mintha valamit rejtegetnének. Nagyon megijedtek, mert bizony úgy tűnt, hogy a pap küldte rájuk a falubelieket. „Ennek verés lesz a vége” – gondolták – , és megbeszélték egymás közt, hogy melyikük vállalja föl a verést, miközben a másik kereket old. Arra a testvérre esett a választás, aki kifundálta ezt az énekes stratégiát. Be is öltözött a testvérünk, magára öltve társának a kabátját is, hátha úgy élve megússza. Mire azonban ezt kiokoskodták, már odaértek az emberek mindegyik előhúzva hátuk mögül egy-egy szál virágot. A vezetőjük megszólalt.
„Szeretnénk kifejezni a hálánkat nektek Istennek emberei, hogy minden akadály ellenére vállaltátok ezt az utat. A mi papunk nap mint nap széltében-hosszában szentelgeti a földjeinket, de mindhiába. Erre idejöttök ti, és egy órás éneklés sem kellett, máris itt a várva-várt égi áldás. Elhoztuk a kultúrház kulcsát, és szeretnénk megkérni benneteket, hogy gyertek el, és beszéljetek nekünk a ti Istenetekről, mert kell nekünk ez az Isten.” …
Emberi szívek nyíltak meg az evangélium előtt, foglyok szabadultak az ördög rabságából, és Isten iránti hálával el lehet mondani, hogy egy sötét helyen erőt vett a mennyei világosság. Ma ebben a faluban egy élő evangéliumi gyülekezet működik Isten dicsőségére és az emberek megmentésére. Imádkozzunk azért testvéreim, hogy messzire kihasson az Ige erről a helyről, és vegyen erőt mindazok életében akik még az ördög bűvöletében élnek! Ámen.
Vissza