Mihály Zoltán és Eszter

Istenfélő családba születettem, hívő környezetben nevelkedtem. 7-8 éves lehettem, amikor az Atya vonzáskörébe kerültem. Az élő hitre jutott fiatal lányok, testvérnők összegyűjtöttek bennünket gyerekeket, és próbálták gyermeki nyelvre lefordítva hirdetni nekünk az evangéliumot. Emlékszem milyen nagy örömmel vettem a Krisztust, hogyan szaladtam és mondtam ezt el sírva, örömmel édesanyámnak, bocsánatot kérve tőle. Bár szegénységgel küszködő családban nőttem fel, sokszor érezve ennek a súlyát, mégis vidám gyermekkorom volt. A rendszeres gyülekezetbe járásnak köszönhetően gyakran hallottam az élő igét, és egyre inkább kezdtem megismerni romlott önmagam. Akkoriban a saját romlottságom, a körülmények alakulása és még sok egyéb dolog miatt is magamba voltam zuhanva. Egy pünkösdi ünnep harmadik napján a Ján 7,37-38 versek voltak felolvasva: „Az ünnep utolsó nagy napján felálla Jézus és kiálta mondván, ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék. Aki hisz én bennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből”. Nagyon találó volt ez az ige, hisz az ünnep utolsó napja volt akkor is, és én még nyomorultabbnak, szomjasabbnak éreztem magam mint az első nap, nemhogy az élő víznek folyama ömlött volna belsőmből. Összetörtem az Úr előtt. Voltak testvérek, akik ezt észrevették, és az összejövetel végén megkérdezték: Nem szeretnéd, hogy imádkozzunk veled? De igen, mondtam sírva, és akkor este szövetséget kötött velem az Úr, és én örök hűséget fogadtam. Örömmel mentem haza. Úgy éreztem, az egész világ elfér a szívemben. Azóta is, ha megújulok az Úr kegyelmében, ez az érzés újra átjár és nagyon boldog vagyok, mert a krisztusi szeretet tölti be a szívem.
Sajnos az új életben való előrehaladásom nem volt töretlen. Csalódtam testvérekben. Ahelyett hogy elnéző lettem volna gyarlóságuk felett, és gyakoroltam volna a testvéri szeretetet, megbotránkoztam, s mindjárt azt kezdtem látni, hogy csak beszédben áll náluk Isten országa. Több esetben amikor magamba roskadtam – hol a körülmények, hol a kívánságaim miatt – siratgattam magam, ahelyett hogy Isten szerinti szomorúságra jutottam volna. Pedig „az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez…” (2Kor 7,10). Mindig vágytam olyan testvérek után, akiknél nem csak beszédben áll Isten országa. Közben az évek teltek, tanuló éveim után Isten munkahelyet rendelt, amiben hamar otthon éreztem magam, és a kezem munkáját az Úr felettébb megáldotta. Saját elképzelésem alakult ki a jövőm felől. Ezt Isten jól látta, és szeretetéből nekem is megmutatta, hiszen a későbbiekben nagyon is szükség volt rá, hogy végre az Úr akarata valósuljon meg az életemben. Egy igen fontos döntés elé kerültem. Sokáig nem vettem komolyan a dolgot, csak akkor vittem az Úr elé, amikor már nem lehetett tovább halogatni. Akkori kedves barátnőm segített ebben. Ezt mondta az Úr: „Az Úr pedig monda: te szánod a tököt amelyért nem fáradtál, és amelyet nem neveltél, amely egy éjjel támadt, és más éjjel elveszett: Én pedig ne szánjam Ninivét a nagy várost amelyben több van tizenkétszer tízezer embernél, akik nem tudnak különbséget tenni jobb- és bal kezük között, és barom is sok van?!”(Jón 4,10-11)
Ezen az Igén keresztül azt mutatta meg az Úr, hogy mennyire mást akarok mint Ő. Magamra ismertem és újból összetörtem. Minden erőmmel próbáltam magamra erőltetni az Úr akaratát, és elhatároztam hogy igent mondok. Azt fogom tenni, amit Ő mond. De az Úr már akkor tudta, hogy ez mind csupán hiábavaló emberi erőfeszítés nálam, úgy lesz ahogy Ő mondta. Úgy is lett. Ezzel elkezdődött életemnek egy másik szakasza. Nemsokára leendő férjemmel kölcsönösen szerelmesek lettünk egymásba. Teljesen elfelejtettem, hogy mit mondott korábban az Úr. Így hazug szellemet vettem, és teljesen meg voltunk győződve arról, hogy ez az Isten akarata. Testvérek intettek a hosszas udvarlás miatt, de mi egyáltalán nem fogadtuk az intést, makacsul visszautasítottuk. Még most is szégyellem, hogy milyen makacs, önfejű, engesztelhetetlen voltam. Ennek ellenére a testvérek megbocsátottak, és szép menyegzői istentiszteletünk volt az imaházban. A felolvasott ige így szólt: „Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogy nem az egynek, mert ha elesnek is, az egyik felemeli a társát”(Préd 4,9-10). A későbbiekben eszünkbe juttatta az Úr velünk ezt az igét, amit mára segít megélnünk az Ő dicsőségére, és a mi javunkra. De mielőtt ez megtörtént volna, helyre kellett álljon a kapcsolatom az Úrral. Évek teltek el, míg atyai gondoskodó szeretettel hordozott, és mindent arra használt fel körülöttem, hogy Magához szeressen. Érzékenyen érintett, amikor olyan testvért adott mellém, akinél Isten országa hatalom és erő volt. Mert volt hatalma önmaga felett. Egyre inkább kezdtem helyes önismeretre jutni, és csak annyit tudtam mondani, mint Péter: „Eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok „ (Luk 5,8). Erre a felismerésre várt az Úr, és megbocsátotta minden engedetlenségemet. Megnyitotta a szemem, őrhelyemre állított, hogy ige nélkül is megnyerjem férjem az Ő számára. Majdnem három év kellett, hogy az Úr ezt a munkát elvégezze. Többször is elutasító igéket kaptam férjemmel kapcsolatban, ami a még nagyobb ragaszkodást munkálta bennem. Ő mindig az igazat mondta, amit nagy szeretetéből, csak utólag fedett fel. Végül teremtő hatalmával újjászülte férjemet is élő reménységre.

Hogy hogyan is történt ez, mint férj, én is megfogalmazom. Engem is hívő szülők neveltek, én is szegénységgel küszködő családban nőttem fel. Mégis vidám gyermekkorom volt. Fiúként nagyon kíváncsi voltam e világ nyújtotta lehetőségekre. Sajnos újjászületésemig ott is maradt bennem ez a kíváncsiság. 15 évesen jutottam el először arra a döntésre, hogy az Urat akarom követni. Ezt komolyan is gondoltam, de nem jutottam új életre, és ezt a testvérek érzékelték is. Hosszas tanácskozás után azonban mégis tagjaik közzé vettek és bemerítettek. Ezek után kezdődött el életemben a tékozló fiú útja. Valamit ebből a feleségem a fentiekben már megfogalmazott (társkeresés ). Az Úr kiválasztott, és házasságunk során szeretetéből sok betegséget, próbát engedett meg, hogy ezzel is magához szeressen. De még ez sem volt számomra elég. Tudtam, hogy nem vagyok a helyemen, hogy nincs új életem, és éppen ezért, gyűlöltem azokat, akik a helyükön voltak. Sokat gyötört a Sátán ezzel. Nagyon sok tervet készítettem az újjászületésemre nézve. Pedig tudhattam volna, amit az Ézsaiás 55: 9 – ben olvasunk: „Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én utaim, utaitoknál és gondolataim, gondolataitoknál.” Úgy jutottam el a moslékos vályúig, ahogy azt gondolni sem mertem volna soha. De eljutottam, és ott magamba szálltam: „És nem vagyok immár méltó, hogy a Te fiadnak hívatassam, tégy engem olyanná mint a Te béreseid közül egy.” (Luk15,19). És ehelyett az Úr mégis fiává fogadott. Ezután következtek a ráadások…

Míg a férjem az újjászületés csodájának örvendett, addig az Úr engem visszavitt az Ő „A” tervéhez, ami addig soha nem jutott az eszembe. Most pedig készített egy „B” tervet, hogy megvalósítsa akaratát az életemben. A következő Igével szólított meg: „És lőn az Úrnak szava Jónáshoz másodszor is mondván…” (Jón 3,1). És nem mondott az Úr mást, csak ugyanazt, hogy szánja Ninivét, de most már ezzel együtt „ránk bízta a békéltetés szolgálatát” is (2Kor 5, 18).
Az Úr akarata nem változott, de az enyém igen. Nincs más akaratom, mint alárendelve lenni az Övének és a mellém rendelt társamnak. HÁLA NEKI. Így épített meg bennünket az Isten, és rendelt az Ő dicsőségének magasztalására a Krisztusban (Ef 1,12) három kislányunkkal együtt.

Vissza