Nem hívő családban nőttem fel. Magával a keresztény vallással mondhatni csak akkor találkoztam, amikor középsuliba mentem. Mivel egyházi gimnázium volt, így kötelezően voltak áhitatok, illetve hittanórák. Ahogy ezáltal egyre több ismeretem lett, megfogalmazódott bennem, hogy létezik Isten. A világ, a lét, a természet csakis Isten által jöhetett létre, hiszen olyan csodálatos és tökéletes. Tehát hittem abban, hogy létezik Isten. Nagyon sokáig csak ennyi volt bennem. A megtéréssel kapcsolatban csak annyit tudtam,  hogy biztosan tudnom kell, amikor megtörténik. 

A középiskolai évek elején ilyen filozófiai jellegű kérdések foglalkoztattak és ekkor történt, hogy nagyon magamba fordultam. Elkezdtem szorongani és ez az egészségemre se volt jó hatással. A gimnáziumban történt pár rossz dolog, így iskolát is váltottunk. Szomorú voltam, továbbra is szorongtam és egyszerűen rosszul éreztem magam, mert nem tudtam örülni az életnek. Isten adta azt, én pedig nem tudok örülni neki. A testvérem ekkor kezdett a helyi gyülekezetbe járni, és  gyakran mesélt nekem  azokról a dolgokról, amiketl ott hallott. Néha én is elmentem vele. Emlékszem,  amikor először mentem el, éppen az istenkeresésről volt szó. Hallottam, hogy ha keressük Istent, akkor biztosan megtalálhatjuk. Nem tudatosan, de elkezdtem gondolkodni ezen. Hogyan keressem? Honnan tudom, ha megtaláltam? 

Ezzel egyidőben érdekes volt látni, hogy a testvérem mennyire megváltozott. Mivel én mindig mellette voltam(vagyok),  láttam, hogy azelőtt mennyire ingerlékeny és szomorú volt,  és láttam, ahogy próbál megváltozni és egyre kiegyensúlyozottabb lesz. Így hát amikor elhivott a pányoki táborba, szívesen mondtam igent. Ott találkoztam rengeteg kedves emberrel. Jól éreztem ott magam, mert sokkal melegebb és békésebb légkört tapasztaltam, mint amit eddig bárhol  máshol egy- egy tábor során. Ott egyik nap beszélgettem egy lánnyal,  akinek elmeséltem, hogy keresem Istent, bár nem tudom, hogy hogyan kell. Rávilágított, hogy Isten ott van, és arra vár hogy menjek. Ott van előttem, nekem csak meg kell ragadnom Őt. Rájöttem, hogy én végig ott álltam az ajtó előtt, ahelyett hogy beléptem volna. Mikor vége lett a tábornak és hazamentem, az első éjszakán elmondtam a bűneimet Istennek  a “legkisebbtől a legnagyobbig “. Eldőlt bennem, hogy vele együtt fogok járni és soha nem hagyom el. Újra ajándékként ttudok tekinteni az életemre. Azóta vele együtt egyre több mindent megtapasztaltam, és érzem, hogy a jó úton haladok. Ezért döntöttem úgy, hogy hitem megvallásaként és Krisztus utáni elköteleződésem jeleként a bemerítkezésben is követem.

VISSZA A FŐOLDALRA